Bősze Ádám amolyan unortodox figura. Ránézésre nem biztos, hogy ez azonnal lejön, hiszen megvan a tekintélyt parancsoló, komolynak is tűnő arcszőrzet és szemüveg. Bősze mostanában a komolyzene hangja. A rádióban és a tévében mindenképp, de látjuk-halljuk őt koncertközvetítéseken, egyéb kulturális rendezvényeken is. Ízesen, szépen beszél, jól formálja, artikulálja a szavakat, néha deklamálónak is lehetne nevezni, ám sajátja valami olyan kikacsintós, ún. huncfut stíl, amely képes megfűszerezni a legátlagosabb, legközhelyszerűbb felvezető szövegeket is. De ami ennél is fontosabb, relativizálja a zene „komolyságát”. Ezt az írást az Enyhe katarzis című rádióműsor és podcast ihlette, amelyben Ádámot láttam vendégül.
A komolyzene szerte a világban és így Magyarországon is igencsak megkövült, és száz méter mélyre lecövekelt pillérek tartják. Olyan, mint Bruckner híres-hírhedt hangzó katedrálisai, amely Isten dicsőségét, és pont ezért az emberek kicsinységét, halandó mivoltát hivatottak (túl)hangsúlyozni. Nem biztos, hogy ezen a kerülőúton, katedrálisokat szájtátva bámulva, érdemes Istenig eljutni. Jómagam inkább azt javasoltam volna az öreg Antonnak, hogy húzzon le egy-két pohár abszintot, és máris közvetlenebb az élmény. Persze, elismerem, nem lehet mindenki Berlioz.
Sokunk visszavágyódunk abba a korszakba, amikor még lazábban, eme kötöttségektől mentesen lehetett, sőt kellett zenét hallgatni. Felesleges és kínzó ez a sok merevség, amely jelenünk klasszikus zenei koncertéletét jellemzi: sokkal őszintébbnek hat néha, ha térdnadrágban és mezítláb adják elő például Schubert egyik szonátáját.
Hoppá, kamarazene! Azt amúgy sem szokás csak úgy, önfeledten, szotyolát majszolva-köpködve befogadni. Az átszellemültség itt elvárás, a kamarazene a komoly műfaj Maseratija: óvatosan és körültekintően szállhatunk csak be az első ülésre, hogy még véletlenül se tegyünk kárt a prémium kategóriás alkatrészekben, sőt egyáltalán, semmiben. Közelről, de mégis távolról csodáljuk, komor arccal elmélyedünk a motívumok és frázisok tengerében, majd a darab elhangzása után átszellemülten távozunk. Gazdagabbak lettünk. Megértettünk egy újabb kis szeletet a világból. És komoly zenét hallgattunk.
Én magam meglepődöm, amikor Bősze Ádámot támadások érik a színes cipői, a fanyar humora és a „beszólásai” miatt. Persze, kijelenthetjük, hogy jelentős követőtáborát is részben ennek köszönheti. És valami másnak is, de a sármról most nem beszélünk. Még zenész körökben is hallottam olyasmit, hogy „ááá, az Ádám túltolja, és már tényleg sok, amit csinál, bohóckodik”; és még ehhez hasonló jó pár lesújtó vélemény is megfogalmazódott. Ilyenkor újra és újra rácsodálkozom, mennyien járnak Bruckner templomaiban, szűk ruhában, kényelmetlen viseletben feszengve, kéztördelve még manapság is. Több mint ötven évvel a Monty Python csoport megalakulása után.
Hát nem alap az, hogy mindent (is) kifigurázunk vagy kifigurázhatunk? Hogy magunkon röhögünk? És Kodályon és Bartókon is? Nem. Hiába javasolta nekünk a vonatkozó angol csapat, hogy mindig nézzük az élet napos oldalát, bizonyos görcsök és beidegződések miatt képtelenek vagyunk erre. Némely területeken.
Bősze, véleményem szerint, nem tesz mást, mint hátralép, és pár lépés távolságot tartva újabb és újabb szempontokból vizsgálja meg ugyanazt a dolgot. És hát az emberi arc is máshogyan fest szemből, mint profilból. Azért, mert valaki fanyarságot visz a szövegeibe, konferálásaiba, nem tiszteletlen azzal a kulturális anyaggal szemben, amellyel kapcsolatban van. A humor, ilyen módon az abszurd humor, nem tiszteletlen.
A humor abból építkezik, hogy az általunk ismert valóságot megzavarja valami hirtelen, váratlan közléssel, ezáltal kizökkentenek minket az ok-okozati összefüggésrendszerből. Meglepődünk. Hankiss Elemér egyenesen metafizikai szintre emeli fel a humor legalapvetőbb formáját, a viccet.
Létezik olyan, hogy komolyzenei humor? Igazából nem, de mivel nem voltunk hozzászokva ilyesmihez, az újdonság erejével hat. Kikérjük magunknak, néha nem tudjuk, hogy nevethetünk-e vagy sem, pont úgy, ahogyan a koncerten sem merünk akkor tapsolni, amikor kedvünk tartja, hiszen nem illik, és ha rossz ütemben tesszük, rosszalló tekintetzuhatagra számíthatunk.
Lényegében ezt teszi Bősze, hígítja az alkoholt, koktélt kever, ami így nem annyira tiszta, viszont kevésbé tömény, és sokkal könnyebben fogyasztható. Finom. És bár nem karcolgatja a torkunkat az ital, amikor lenyeljük, attól még ugyanaz a rum vagy gin van benne.
És ezt talán még maga Bruckner is meginná.
Az Enyhe katarzis következő vendége Spengler Katalin műgyűjtő, művészeti tanácsadó, a párizsi Pompidou Központ akvizíciós bizottságának tagja
