Káel Csabát, a Müpa vezérigazgatóját látta vendégül Szatmári Róbert a radiocafé Enyhe katarzis című műsorában. A beszélgetésben szó esett arról, hogyan változott a klasszikus zene fogyasztás az elmúlt évtizedekben, miként viszonyulunk mi, magyarok a minőségi kultúrához, arról, hogyan és milyen trendek próbálják befolyásolni a fiatalokat az ízlésükben, mi az alapvető különbség a pop és a komolyzene között, és arról is, hogy változó világunkban milyen helyet foglal el a Müpa mint kulturális intézmény itthon és külföldön.
„Az Ön munkáját a Müpa élén, politikai oldaltól függetlenül, egyöntetű elismerés övezi” – kezdi a műsorvezető az interjút. „Igen, de én ezt nem magamra, hanem a kollégáimra veszem, akik nagyon felkészültek és sokat segítenek nekem” – válaszol Káel. A vezérigazgató sokszor hivatkozik Kiss Imrére, aki elsőként vezette a Müpát, és akivel már nagyon korán egy hullámhosszra kerültek. Kiss fel is kérte Káelt, hogy legyen a művészeti tanácsadója.
Már a Müpa indulásánál is abban gondolkodtak, hogy nem kizárólag a klasszikus zenének, de több más műfajnak is otthont kell biztosítani az új kulturális központban. „Azért is voltunk nehéz helyzetben, mert a térségben nem léteztek olyan komplex előadó-művészeti központok, mint a leendő Müpa, sőt, Európában is nehéz volt ilyet találni. Inkább az volt a jellemző, hogy a városközpontban, egy téren helyezkedett el az operaház, a hangversenyterem és mondjuk a táncszínház, de három különböző épületben. Eleinte amiatt is nagy támadások érték a beruházást, hogy a peremvidéken valósul meg, de mára ez megváltozott, ezt bizonyítják a hihetetlen magas jegyeladásaink is. Korábban nem volt jellemző, hogy a 4-6-os vonalán kívülre merészkedett volna bárki is, aki magas kultúrát szeretett volna fogyasztani.”
Káel szerint a Müpa leginkább abban hozott újat, hogy meghonosította a legmagasabb minőség kategóriáját a kultúrában. „Korábban nem igazán volt összehasonlítási alapunk, mi idehoztuk a legnagyobb külföldi szimfonikus zenekarokat, annak ellenére is, hogy eleinte még érvényesült a vasfüggöny-hatás, és drágábban jöttek ide a művészek fellépni, mint Bécsbe. Most viszont már versengenek a legnagyobb zenekarok, hogy koncertezhessenek nálunk, vagy hogy lemezt vehessenek fel itt, hiszen kiváló a hangversenytermünk akusztikája. Cecilia Bartoli, mikor először lépett fel a Müpában, ennek többször hangot is adott. Nálunk egyébként olyan fajta vendégszeretet jellemző, ami Nyugaton már kiveszőben van. És ezt sokra értékelik” – teszi hozzá a vezérigazgató.
A teljes beszélgetés itt nézhető meg:
Ezután Szatmári a Zeneakadémia és a Müpa közötti hasonlóságokra és különbségekre kérdez rá. „Az, hogy egymásnak konkurenciái vagyunk-e vagy sem, hamar előkerült mint téma, de Kiss Imre azt mondta, hogy nincs ilyen, hiszen mindkét intézménynek megvan a saját arculata. A Zeneakadémia elsősorban oktatási intézmény, még akkor is, ha komolyzenei hangversenyteremként is működnek, mi pedig egy összművészeti központ vagyunk, ahol 12 műfaj találhat otthonra.”
Káel szerint, amíg a legtöbb kereskedelmi termék kapcsán az emberek elfogadták, hogy létezik prémium kategória, addig a kultúrában ehhez hozzá kellett szoktatni őket. „Ha egy ruhán ott van egy bizonyos címke, mindenki tudja, milyen minőségre számíthat. Mi eleinte azt csináltuk, hogy egymás mellett szerepeltettük a magyar és a nemzetközi sztárokat, és ilyen a sznobéria, a magyar közönség is láthatta, hogy jééé, milyen jó ez a hegedűművészünk vagy az az énekesünk.”
A vezérigazgató szerint mára a Müpa trendkövetőből a trendek kialakítóivá vált, hiszen többek között tagjai lettek annak az európai szervezetnek, amely tömöríti a legnagyobb koncertközpontokat, és fontos lépcsőfok az is, hogy két nagy magyar géniusz nevét viselő fesztivált is létrehoztak: a Bartók Tavaszt és a Liszt Ünnepet.
Liszt kapcsán előjön a pop és a könnyűzene szerepe is. „A könnyűzene fellázadt és elkezdett a saját útján járni. Persze azóta ez is változott, bejöttek a kereskedelmi, a befektetési szempontok, amelyek manipulálják a mai fiatalokat, és ez az attitűd igazán távol áll attól a lázadástól, amit a Rolling Stones képviselt. Persze aztán őket is bedarálta a rendszer. Anno, a 70-es években engem is elkapott a Led Zeppelin, a Deep Purple és természetesen a Pink Floyd. Mi még nem voltunk ennyire beszorítva, irányítva, így volt lehetőségem, hogy én magam fedezzem fel Freddie Mercuryt, a Queent és a többieket”- teszi hozzá Káel.
„Azon mindig jókat kuncogok, amikor előkerül az a téma, hogy vajon félteni kell-e a komolyzenét vagy sem? Soha nem hallgattak annyian komolyzenét, mint manapság, ugyanis korábban nem volt olyan szinten elérhető, nem létezett lemezfelvétel stb. Öregszik-e a hangversenytermek közönsége? Tény, hogy vannak olyan, kifejezetten a klasszikus zenében megtalálható tartalmak, amelyekre meg kell érni, és ez nem mindig fiatal korban jön elő. Ugyanakkor én szívesen venném, ha ma is születnének olyan művek a kortárs szerzőktől, amelyek újdonságot hordoznak magukban és a fiatalokhoz is utat találnak. Itt valóban érzek hiányt. De nincs könnyű dolgunk, gyakran olyan platformokkal kell versenyeznünk, ahol már a két és fél perc is hosszú időnek számít” – mondja Káel.
A műsorban többször előkerül a mesterséges intelligencia művészetekre gyakorolt hatása. „Akkorát lekever nekünk a mesterséges intelligencia, hogy arról koldulunk” – teszi hozzá Káel Csaba. „Elképesztő változások zajlanak most. Addig érdemes a mesterséges intelligenciát használni, amíg megmarad az emberi mivoltunk. De hogy ez mikor jön el, attól tartok, nem mi, hanem az AI dönti el. Vajon szükségük van-e erre a lassú, kényelmes, pontatlan lényre, miközben ők mindent sokkal gyorsabban, pontosabban csinálnak végig? Ez ellen gyógyszer az előadóművészet lehet, mert minden egyes előadás egyszeri és megismételhetetlen. Ez a veszély nem újkeletű: már Nietzsche is megírta a 19. század végén, hogy kezd elveszni az a tragikus ember, aki egyszeri és megismételhetetlen” – zárja a beszélgetést Káel.
