A new age dicstelen hanyatlása – Ludovico Einaudi Budapesten

Szerző:
- 2023. november 25.
Ludovico Einaudi - fotó: Nagy Attila / Müpa
Ludovico Einaudi - fotó: Nagy Attila / Müpa

Nem markol sokat, de azt biztosan fogja – szokták mondani azt az olyan alkotókra, mint Ludovico Einaudi, aki megpróbálja elhitetni hallgatóságával, hogy baromira mély, egyszerre intelligens és érzelmes zenét ír. Mindezt sikeresen teszi. Mármint az elhitetést. A Müpa hangversenytermények zsúfolt házát alkotó közönség ugyanis egytől egyig könnyes szemmel, átszellemült arccal távozott a koncertről, miközben sziklaszilárd meggyőződéssel gondolta, hovatovább hitte, hogy a megelőző közel két és fél órában nagybetűs művészetet látott és hallott. Pedig nem. Részt vettünk az olasz HAVASI, avagy az európai Hans Zimmer budapesti fellépésén.

- hirdetés -

Pedig nekem szívügyem a klasszikus zene népszerűsítése, akár annak az árán is, hogy a műfajt egy kicsit kibillentjük, sőt kilökjük megszokott elefántcsonttornyából, és így bebizonyítjuk, hogy igenis lehet kortárs, velünk együtt lélegző, élő művészet, amely intellektuális és esztétikai muníciót is fel tud mutatni, ezzel utat törve a fiatalabbakhoz is. De csak akkor vagyok ennek a folyamatnak a híve, ha valami mély és informatív alkotást eredményez, amely rendelkezik megtapasztalható művészeti értékkel.

Lehet ezt jól csinálni. Magyarországon például Alpár Balázs és együttese, a Fugato Orchestra mossa el a műfajok közötti határokat, miközben érvényes tartalmakat közölnek a kompozícióikkal, zeneileg, szerkezetileg is átgondolt művekkel rukkolnak elő. Van benne valami.

Az sem baj, ha repetitív ez a muzsika, sőt az sem, ha csak minimális mennyiségű hangból épül fel, sőt olyan kompozíciót is ismerünk, amelyben egyetlen hang sem szerepel, csak szünet. Sőt, sok zeneszerző, karmester, előadóművész vallja úgy, hogy egy darabban a csendek szerepe legnagyobb. A kontextus dönti el a hangok szerepét és fontosságát, ilyen módon magának a műnek a fontosságát is.

Einaudi mindegyik szerzeménye ugyanúgy épül fel, ugyanazt a szerkezetet használja, legyen az zongorára vagy kamaraegyüttesre (zongora, cselló, hegedű, ütőhangszerek és elektronika) írt darab. Feleslegesen nyújtja el a dallamokat, a fokozás pedig csak melodramatikus hatást idéz elő, nem valódi  és nem téttel rendelkező az apparátus számának növekedése sem. Öncélú a nagy hangerő is, a maestro mindent bevet, hogy darabjai szembesítsenek minket szügyünkben rejtező óriási érzelmeinkkel, a múltban elkövetett hibás döntéseinkkel, és már nyúlnánk is reflexből Osho mester vagy Eckhart Tolle legújabb könyve felé. Hogy megvilágosodjunk.

Einaudi sikk. Divat. A fellépéseire járni esemény, olyan aktus, amellyel büszkélkedni kell, ennek megfelelően villannak is a vakuk és a feltételezett Facebook-, Insta- és Tik-Tok-posztok, azt üzenve azok nézőinek-olvasóinak, hogy figyelmezzetek csak, képzeljétek el, komolyzenét, magas művészetet fogyasztok. Nem ám Azahriah-t, hanem Einaudit. Ez az olasz csávó megpendíti szívem húrjait, igazi szenvedélyeket fest elém, így el tudom felejteni a mai összezörrenésemet a kolléganőmmel a kávéautomatánál. Most itt vagyok, és Ludovicót hallgatom, vagy már említettem? Tudjátok, azt a Ludovicót, aki az Életrevalók (Les Miserables – ja, nem!) zenéjét írta. A színpadon nemcsak zongora van, hanem cselló és hegedű is. És az a csodálatos hullámzásszerű dallamorgia…csak úgy áramlik a csí meg a csakra.

Ludovico Einaudi - fotó: Nagy Attila / Müpa

Ludovico Einaudi – fotó: Nagy Attila / Müpa

Amúgy igen mélyen is vagyunk, hisz Einaudi épp az Underwater című lemezét mutatja be. És ezt nagyon helyesen előre jelzik is nekünk a vödörbe eső vízcseppek hangjával. Lelki ráhangolódás. Ha valaki nem tudná.

Maga Einaudi is egyfajta átszellemült tanítóként jelenik meg a pódiumon, finoman jelzi, hogy bizony lát minket, érzi az összes energiánkat – amolyan zenei belső elvonuláson vesz részt a tisztelt ház. Már aki. Én fogom a fejem a mellettem ülő Danival együtt. Dani velem van. Ő sem érti. Egymás után élünk a futballból vett hasonlatokkal: kapufa, öngól stb.

Csak ketten maradunk döntésünk összes hibás következménye alatt roskadva a Bartók Béla Hangversenyterem székein. Nem értjük mi ezt a világot, sem a művészetet, a szakralitás ellen pedig ezek szerint minden porcikánk tiltakozik. A koncert után meredten bámulunk a mellettünk, mögöttünk és előttünk elhaladó, megváltott emberek könnyes arcaira, majd a távozó tömeggel mi is kimegyünk az épületből. Mindenki boldog. Csak két, kettő ember bandukol szomorúan a 2-es villamos megállója felé. Dani és én.

Megosztás

Ajánlott

Bejegyzések

PROMÓCIÓ

VEB 2023

Hírlevél

Magazin lelőhelyek

Kattintson a térképre!

Hírlevél

Member of IMZ
ICMA logo
A nyomtatott Papageno magazin megjelenését támogatja:
NKA logo