Ónos eső, a közelítő, de sokkal inkább kezdődő tél összes attribútuma megjelenik az M5-ös autópályán Szeged felé tartva. A Szegedi Szimfonikus Zenekar koncertje a cél, az odajutás stresszes és meglepetésekkel teli (dugó, baleset), a végeredmény azonban megnyugtató, harmonikus, kiegyensúlyozott és laza. Haydn és Mozart darabjai szerepeltek december 5-én az együttes étlapján Dubóczky Gergely vezényletével, a műsor pedig nem feküdte meg a gyomrunkat, sőt.
A bécsi klasszika hangzása a mai napig visszaköszön a popzenei slágerekben, meg úgy általában mindenhol, ahol zenét hallgatunk manapság, ugyanis ez az a hangzásvilág, amely meghatározza belsőnk összhangzó harmóniáját.
Néha azt érzem, hogy a fenének kellett komolyzenét komponálni a Beethoven után? Miért jött a romantika, kinek hiányzott ez a sok önkifejezés? No, de itt ezt most abba is kell hagynom, mert hamarosan érkezik a másik felemben lakó Voltaire bácsi, és rögvest ledorongol (legalábbis ezt a felemet), miszerint, ha folytatnám ezt az érvelést, akkor akár vissza is mászhatnék a fára. Pont úgy, ahogy annak idején Rousseau-nak is írta.
Haydnt és Mozartot jó hallgatni. Ellazít, ismerős érzésekhez, belső tájakhoz vezet, melegség önt el, az anyaméh közelsége ez, amibe és amihez jó visszatérni. Valószínű, hogy unalmas lenne, ha állandóan ez szólna mindenhol, de nélküle egész biztosan nem lehet meglenni. Haydn 1. szimfóniája a nyitódarab, a maga módján szokatlan és unortodox kezdés (pont az elsőt felvillantani), mondjuk közismert tény, hogy Dubóczky Gergely, a Szegedi Szimfonikus Zenekar újonnan kinevezett művészeti vezetője, nem a szokványos megoldások híve, ezt már anno Fischer Iván is megmondta róla: ő olyan kitalálós fazon, mindig valami innovatív dologban gondolkodik.
Az első szimfónia három tételes és ugyan Haydn itt még nem villantja meg a későbbi darabjaiban megtalálható összes rá jellemző jegyeket, mint pl. humor, irónia, játékosság és az ezekkel szoros viszonyt ápoló intellektus, nyomokban már tartalmaz ezekből egy kicsit. Dubóczky nem gyorsítja túl a tempót (amúgy sem gyakran teszi) inkább analizál, összefüggéseket mutat meg, és már pusztán ezzel a ténnyel széppé, kristálytisztaságúvá varázsolja a hangzást. Azért érződik az a matematika szak, érződik. Bocs.
Haydn második, a koncert első felében felcsendülő darabja a Sinfonia concertante. Ez sem a leggyakrabban játszott műve az osztrák szerzőnek, ismerünk egy ugyanilyen című-műfajú slágert, de azt Mozart jegyzi. Elsőre olyan furán hangzik a fagott, mintha kilógna a sorból, zavar a harmóniaérzetemben, picit mintha megbontaná a hegedű-cselló-oboa egységet.
Aztán persze megszokom, a szólisták (Csizmadia András, Bettermann Jákob, Kóbor Éva, Hartmann Domonkos) is összeszoknak, a zenekarral és Dubóczkyval együtt teljes, osztatlan egészt alkotnak: jókedvű, mosolygós, egymással zenélni szerető és egymást tisztelő NAGYON fiatal társasággá alakul a pódiumon látható és hallható zenészsokaság.
A második félidőben aztán megkapjuk a slágert, Mozart Jupiter szimfóniájának „személyében”. Az előadás itt most gyors és lendületes, a zenészek gondos figyelemmel követik a karmester pálca nélküli kezét, érződik a közös hullámhossz, egyre több fent a színpadon is a mosolygós arc – ilyen az, amikor életet lehelünk egy ismert és megszokott hangzással rendelkező zeneműbe. Bizony bizony kell a leporolás.
A Szegedi Nemzeti Színház akusztikájának sokkal jobban fekszik a Haydn és Mozart, mint a múltkori 20. századi program, bár itt is érezni, hogy a hangok egy része beszorul a falak közé, viszont pont ez a részleteket megmutató interpretáció az, ami oldja a jelenséget és alkalmassá teheti ezt a környezetet arra, hogy optimálisan szólalhassanak meg a darabok.
A koncert után egy közeli bisztró és egy könnyed társalgás a zenészekkel és a karmesterrel, majd egy kellemesen közepesen hosszú út az ekkor már végérvényesen megérkező télben (szállingózik a hó). Ekkor már a stressznek nyoma sincs, a négy keréken száguldó harmónia kertjében ülök, újra összhangzik a világegyetem (ha már Jupiter) rendje – bennem.
