Immáron Zarathustra is megjelent a Szegedi Nemzeti Színház színpadán, nem megszemélyesített alakként, hanem Richard Strauss szimfonikus költeménye jóvoltából, hangokban. Azért ez nem egy incifinci darab, szépen adagolja az információkat, ugyanakkor monumentális, érzelmes, filozofikus és összegző egyszerre. A Szegedi Szimfonikus Zenekar koncertjén jártunk, ahol Bach d-moll zongoraversenye is megszólalt Ránki Dezső tolmácsolásában.
- hirdetés -
Strauss az Imígyen szóla Zarathustrában a transzcendens utazást még komolyan gondolja és azt nem pakolja vissza a polgári szalonok giccses milliőjébe, a díszes-faragott bútorok közé, vagy a későbbi téli olimpiák helyszínéül is szolgáló, a garmisch-partenkirchen-i bajor alpok jellemezte tájba. Én értem, hogy az alpesi legelőkön előfordulnak tehenek és nyakukban kolompok, de egy filozofikus csúcstámadás közben kolomphangokkal szórakoztatni a nagyérdeműt?! Kikérem magamnak. Azt hiszem, itt vesztettem el Richardot…
Az Imígyen szóla Zarathustra azonban pontos arányokkal dolgozik, sem a zene, sem a mögöttes értelem nem kívánkozik előtérbe a másik kárára, tökéletes az egyensúly. A szegediek inspiráltan játszanak, abszolút vevők a darabra, közhely ugyan, de itt tényleg látszik az arcokon az öröm és a lelkesedés. Az inspiráció forrása Dubóczky Gergely karmester, aki Fischer Iván szerint is az a típusú fazon, aki mindig új és új megközelítéseken töri a fejét, agyalós karmester, aki szerint a zene nem kizárólag esztétikai balzsam a fülnek, hanem intellektuális játékszer is az agynak.
Fotó: Szeged.hu/Seffer Zsuzsanna
Strauss nagyszabású műve mindkét attribútummal rendelkezik. Mindösszesen egy eleme van az összhatásnak, amely rontja az élmény teljes értékű befogadását, ez pedig az általam már többször is emlegetett akusztikai körülmény. A Szegedi Nemzeti Színház termének adottságai megborítják picit az arányokat: hangosan szól az, aminek halkan kellene és az is megesik, hogy mindez fordítva történik. Ha ez az előadás a Kodály Központban, vagy éppen a hamburgi Elbphilharmonie koncerttermében zajlik le, ott is kelemelkedő siker lehetne, nagyot menne, ahogy mondani szokás, durva tapsviharral.
Dubóczkyra amúgy is jellemző, hogy „sokat” vezényel, nem az a típusú karmester, aki pár mozdulattal megoldja az estét, sem az, aki a szenvedélyességével mutatja-töri az utat a zenészeknek. Elragadja néha ugyan a hév, de mozdulatait végig a tudatosság és a precizitás jellemzi, egy pillanatra sem engedi el a kontrollt. Ennek megfelelően a zenekar pontosan, fegyelmezetten játszik: lelkesedéssel és örömmel küzdenek meg a feladattal, és ez hallatszik is a végeredményen.
A koncert első részében prémium felvezetést kapunk Rameau Zoroastre szvitjének és Bach d-moll zongoraversenyének köszönhetően, amelyet Ránki Dezső interpretációjában szólal meg. Egy jó barátom mondta még régebben, hogy a Ránki-Schiff-Kocsis trióból Ránki a kedvence, mégpedig azért, mert sugárzik belőle a „gyertek mutatok nektek egy igazi kincset” mentalitás, amelytől mi sem áll távolabb, mint a képességek és a technikai tudás csillogtatása.
Fotó: Szeged.hu/Seffer Zsuzsanna
Ahhoz a generációhoz tartozik, akiknek a zene még teljesen mást jelentett, eszköztelenségében grandiózus, fennköltségében mégis puritán zongorajáték jellemzi, amelyben egy dolog számít csak igazán: a zenei lényeg. A zongora itt is túlságosan „elől” hallatszik, néha alig érzékelni a vonósok kíséretét, de a szinte tökéletes interpretáció, a szólista, a karmester és a zenekar egymásra figyelése minden másról eltereli a figyelmet.
Az est a Zoroaszter nevet kapta, amelyről egyfelől érződik a tematikus „vérvonal”, másfelől, a magyar hangversenyélethez képest unortordoxnak számító névadás igénye, amely igen pezsdítőleg hat, a fiatalabb, értelmiségi-egyetemi régetek számára mindenképp. Azt gondolom, hogy a klasszikus zenei koncertekben, illetve a hozzájuk kapcsolódó rendezvényekben, azok helyszíneiben, tereiben, koncepcióiban, elképzeléseiben rengeteg lehetőség rejlik, csak merni kell innovatívnak lenni, merni kell nagyot álmodni, néha vállalni kell a kudarcokat, bukásokat – és merni kell szakítani évszázados berögződésekkel, ezáltal is biztosítva a műfaj fennmaradását, mai divatos szóval virálissá válását. Szegeden elkezdődött.
