Egyszer valahol olyasmit olvastam – egy meglehetősen szubjektív gondolatként – hogy lám-lám mennyire lehanyatlott a szimfónia műfaja Beethoven óta és már egy „Újvilág” szimfónia is lehet sláger a koncertpódiumokon. E gondolat gazdája nyilván a mélység hiányára gondolhatott Dvořák művében. Én viszont úgy érzem, hogy talán épp ő az utolsó a romantikus szerzők közül, aki felvillantja a régi idők nosztalgikus érzésvilágát, de valóban, már a modern kor előfutáraként. A Szegedi Szimfonikus Zenekar június 4-i Dvořák-estje tökéletesen prezentálta ezt a jelenséget.
A koncert első részében a Gordonkaverseny csendült fel Fenyő László előadásában. Fenyő laza figura, több hozzá hasonlóra lenne szükség a klasszikus zenében, de ennél fontosabb, hogy hihetetlen érzékenységgel játszik. Teste szinte egybeolvad a hangszerével, nagyívű dallamok könnyedén szólalnak meg a kezei alatt. Dvořák bombasztikus zenéje egyszerre negédes és feszes, nem engedi az érzelmek olyan szintű túlcsordulását, amit mondjuk Brahmsnál tapasztalunk.
Bruckneri tartóoszlopokon nyugszik a concerto, de a szabad és laza dallamszerkesztés és a dallamok, szólamok kezelése hatékony kenőolajként működik, élettel telik meg a zene. Azt hiszem, ha van valami, amit a cseh zeneszerzőnél érdemes kiemelni, az a tökéletes egyensúly.
Gyüdi Sándor karmester kezei alatt szépen, egységesen játszik a Szegedi Szimfonikus Zenekar, megtalálják a kellő arányokat és a hangerőt a cselló perfekt „kíséréshez”. Hangzásuk kifejezetten egységes, olyan, mintha összesen két hangszer szólna a színpadon: a cselló és egy organikus, vastagon szóló „másik”. Dvořák romantikája nem erőltetett, megadja a szabadságot a zenészeknek, könnyed hozzáállással is előadható és befogadható. No, azért abba ne menjünk bele, hogy mennyi gyakorlás kell ahhoz, hogy az arcokon ez a felszabadultság látsszon.
Dvořákot megbabonázta Amerika. Több művét is ihlette az Új világ, pl. a 12. F-dúr „Amerikai” vonósnégyest, amelyből Yoon-Kuk Lee dél-koreai karmester és zeneszerző készített szimfonikus zenekari átiratot. Az est második részében elhangzó darabban már sokkal inkább a dallamok és az érzések dominálnak, a feszesség és a megkonstruált szerkezet nem annyira érezhető. Könnyedség, a Vonósszerenádban is megfigyelhető kecsesség és finomság járja át most a Szegedi Nemzeti Színház színpadát.
Érdekes, hogy a pár hangszerre írott művek zenekari „kibővítése” mennyire más arculatot eredményez, ha összehasonlítjuk az eredeti darabbal. A kvartett inkább egymással érzékeny viszonyban lévő hangszerek finom párbeszéde, egymásra utaltsága, a zenekar pedig homogén, tiszta, egységes gondolatokat közvetít. Gyüdi Sándor lekerekített, az érzelmeket, dinamikai íveket megmutató mozdulatait a zenészek pontosan lereagálják, koherens, tiszta, meleg a hangzás, amit kapunk.
A szegedi évad végén egy közönségbarát, letisztult, de egy csavart is magában foglaló hangversenyt láthattunk-hallhattunk, amelynek üde színfoltja volt nemzetközi hírű csellistán, Fenyő László, akinek egyénisége nemcsak a muzsikusokra, de a közönségre is hatással volt. Azt pedig döntse el ki-ki magában, milyen mélységeket pendített meg Dvořák zenéken magában.
