Schöck Atala operaénekesnő volt Szatmári Róbert vendége a radiocafé Enyhe katarzis műsorában. A beszélgetésben szó esik az operák kliséiről, istennőkről és gyarló emberekről, a férfiak, nők és a szexualitás ábrázolásáról, és arról is, vajon mit mondana Csernus doki Carmen igazi személyiségéről.
„Azért hova született szerencsétlen? Bízik ő a másikban? Lehet azt mondani, hogy nem hazudik – kinek nem hazudik? Magának is hazudik. Szóval, szerintem ez sokkal komplexebb. Csak például a férfiak úgy gondolják, hogy a klisé Carmennek dögösnek kell lenni, és ettől megőrülök. Sokan próbálnak dögösek lenni a színpadon, és akkor ott már az a szerep halála szerintem” – mondja Schöck Atala, amikor a műsorvezető a színpadi alakok hús-vér jellegéről kérdezi.
Carmen megítélésről így vélekedik: „Van a Carmennek négy áriája, az én kedvencem a kártyaária. A legkevésbé ismert, de a legmélyebb. Kártyát vetnek, és neki kijön a halál. Én kifejezetten nem szeretem a Habanerát, mert ott produkálja magát, mutat valamit magáról a népnek. Olyan vetítés, tudod. A Seguidilla már csak egy férfinek szól, ott az már csábító, az tök jó, és akkor van a cigánydal, az is nagyon jópofa zene, együtt táncolnak, de az igazán mély az a kártya.”
„Nagyon sok az énekes és kevés a művész” – mondja a beszélgetés egy pontján az operaénekesnő. Arra a kérdésre, hogy ez honnan állapítható meg, így válaszol: „Azonnal látszik, ahogy a másik a szemedbe néz. Tehát van-e mélysége? Gondol-e a szerepről valamit? Kíváncsi-e arra, amit én csinálok? Sokszor és sokan azt mondják, hogy az operaénekes egy túlzottan extrovertált valaki, de ez nem teljesen így van. Engem sem az ő személye, hanem a szerep érdekel, azt kell megmutatni.”
A beszélgetésben szó esik még arról, hogy milyen realisztikus konfliktusokat ábrázol Wagner, miért szexuálisan túlfűtött a Figaro házassága, milyenek a hazai és nemzetközi operaházi munkakörülmények, valamint arról, miért fontos az igazi profizmus.
