A brácsa repertoárja korlátozott, de többek között Sào Soulez Larivière-nek köszönhetően egyre bővül. Az 1998-ban született virtuóz szeret brácsára áthangszerelni darabokat és kortárs művekkel kísérletezni. Zenei zsenialitását és sokoldalúságát már számos díjjal ismerték el, idén pedig ő kapta az ICMA Fiatal Művész díját. Februárban szülővárosában, Berlinben szakított időt egy interjúra az ICMA zsűritagjával, Frauke Adriansszal.
– Hogyan választottad a brácsát?
– A nővéremmel együtt én is hegedülni tanultam, Natasha Boyarskynál az angliai Yehudi Menuhin Schoolban, de később kamaraegyüttesekben és zenekarban is kipróbáltam a brácsát. Ekkor szerettem bele a hangszerbe. A brácsa hangszíne, hangterjedelme sokkal közelebb állt a szívemhez, mint a hegedű. Persze ez a hangszerváltás gondokkal is járt, de idővel beletanultam mindenbe. Különösen tetszett az érzés, hogy egy vonósegyüttesen belül én vagyok középen.
– Kiváló kritikákat kaptál többek között a Hindemith, Debussy és Rebecca Clarke műveit tartalmazó debütáló albumod kapcsán, amit Annika Treutler zongoraművésszel vettél fel. A munkásságodban a fin de siècle zenéje áll a középpontban?
– Igen, hihetetlenül vonzónak találom ezt a zenét. Abban az időszakban rengeteg csodálatos brácsamuzsika született. Nagy felismerés volt, amikor felfedeztem, hogy Hindemith Op. 11-es szonátája és Clarke brácsára és zongorára írt szonátája egyaránt 1919-ben íródott. Van benne egy kis utalás a késői impresszionizmusra – nem véletlen, hogy a lemez címe is „Impression”. Ez a zene valószínűleg csak ebben az időszakban íródhatott meg így. Ettől olyan megindító, és ettől kapja mai napig tartó modernségét. Azt azonban nem mondanám magamról, hogy egy adott korszakra koncentrálok. Folyamatosan keresem az új és izgalmas repertoárt, amelyet a műsoromba illeszthetek.
– A lemezek mondhatni, a tegnap médiumai. Érdemes még a te generációd zenészeinek és zenefogyasztóinak a lemezekkel bajlódnia, amikor ma már szinte bármit streamelhetünk is?
– Való igaz, hogy egy CD ma már biztosan nem ugyanazt jelenti, mint régen. A legtöbb zenész azonban még mindig rögzít lemezeket. Szerintem ez manapság már inkább arról szól, hogy összegyűjtheted a művészi fantáziádat és ötleteidet, és megmutathatod mindenkinek, hogy milyen messzire jutottál a személyes utadon.
Manapság szinte mindenki streamel, különösen a fiatalok ismerik jól az olyan platformokat, mint az Apple Music vagy az Idagio. De a médium nem változtat azon a tényen, hogy a klasszikus zenének kevés közönsége van a fiatalabb generáció körében. A tizenévesek és a fiatal felnőttek még mindig nem igazán nyitottak a klasszikus zenére, túl ritkán járnak koncerttermekbe. Valaminek ott is változnia kell!
– Hogyan lehetne ezt elérni?
– Meg kell értetnünk az emberekkel, hogy mi a különleges az élő koncertjeinkben. Hogy ez egy olyan élmény, ami rendkívüli koncentrációval és intimitással jár, ahol teljesen elmerülsz a hallgatásban. Van ebben valami spirituális! Tapasztalatom szerint a közösségi média azt eredményezte, hogy virtuálisan mindenki folyamatosan jelen van, de koncentrált figyelemre, valódi kommunikációra alig kerül sor. Sokszor gondoltam már arra, hogy talán nekünk, zenészeknek gyakrabban kellene kimennünk a hangszereinkkel, elmenni az emberekhez, ingyen jegyet adni nekik a koncertjeinkre. Ha csak egy plusz embert sikerül rávennünk, hogy eljöjjön, már nyertünk is valamit! Általában véve sokkal többet kellene a megszokott kereteken kívül gondolkodnunk. Itt, Berlinben például szeretek kávézókban zenélni – csak úgy szórakozásból. A kamarazenének nem feltétlenül kell igazi koncertteremben zajlania!
– Gondolod, hogy ez egy általános megközelítés lehetne az új közönség megnyerésére: ki a koncerttermekből, be az életbe?
– Bizonyos értelemben igen. Szerintem a mai turnézás túlságosan hektikus: általában csak egy napunk van egy koncerthelyszínen, megérkezünk, rögtön jön a főpróba, majd koncertet adunk, és már megyünk is vissza. A zenészeknek több időt kellene egy helyen tölteniük, és több lehetőségük kellene, hogy legyen arra, hogy kapcsolatot teremtsenek a helyi közösséggel. Hogy másképp tudnánk érdeklődést kelteni magunk és a zenénk iránt?
– Közel három évig a legtöbb zenész nem tudott koncerttermekben vagy máshol fellépni: a Covid-járvány megbénította a koncertéletet. Hogyan vészeltétek át ezt az időszakot?
– Személy szerint ez egy nagyon fontos időszak volt számomra. Egyrészt megtaláltam a gyakorlás intenzívebb, mélyebb módját. Másrészt a kötelező szünet mentálisan is áldás volt számomra. Hirtelen lett időm mély levegőt venni – és intenzíven, önkritikusan elgondolkodni azon, hogy miért is zenélek, és hogy valóban megtaláltam-e, amit az életben csinálni akarok.
Most biztosabb vagyok magamban, mint korábban, tudom, hogy jó úton járok, és valóban zenélni akarok. Megtaláltam az egyensúlyt a munka és az élet élvezete között. De azt is tudom, hogy más zenészek egészen másként élték meg: sokan – köztük néhány ismerősöm is – úgy döntöttek, hogy felhagynak a zenéléssel mint karrierrel, nem annyira anyagi okokból, hanem inkább, mert rájöttek, hogy a zene nem lehet többé az életük középpontja. Akárhogy is, ez az időszak egyfajta valóságellenőrzésre kényszerített minket. Számomra felbecsülhetetlen értékű volt.
