Vilde Frang fiatal kora ellenére már legalább másfél évtizede a legismertebb hegedűművészek közé tartozik. Díjai és elismerései máris hosszú listát tesznek ki, ezek közül a legutóbbi az ICMA-díja, amelyet azzal a lemezével nyert el, amelyen Beethoven és Stravinsky Hegedűversenye hallható.
– A Beethoven-versenyműről az volt az első érzésem, hogy nagyon természetes előadás. A második pedig az, hogy ez nagyon az Ön interpretációja.
– A Beethoven-versenyműnél az lebegett a szemem előtt, hogy nem szabad összetörnöm semmit. Ez sokkal inkább lélektani folyamat volt, mint tanulási: az volt a fontos, hogy hagyjam megtörténni a zenét. Megérezni azt, hogy én csupán egy kicsiny alkatrésze vagyok ennek a folyamatnak, a zenekari partitúra egyik szólama. Olyan ez, mintha mindig repülni tanulnék, nagyon friss és tiszta játékot vár ez a zene.
– A lemez karmestere Pekka Kuuisto. Dolgoztak-e már együtt?
– Pekka Kuuistót régóta ismerem mint hegedűművészt: számomra ő igazi hős, nagyon tisztelem. Annyira természetes, ahogy játszik, nagyon sokat tanultam tőle – és most ugyanezt a természetességet nyújtotta a kíséretben is. Egyszer, amikor színpadon kellett karmesterként beugrania, az az egy szokatlan volt benne, hogy szmokingban volt – alig ismertem meg… A zenekar – a Brémai Kamarafilharmonikusok – is nagyon lelkesen játszottak, hihetetlen élmény volt ezeket a műveket felvenni.
– A felvétel ideje 2021/22. Nem lehetett könnyű időszak.
– Pedig már majdnem feladtuk, a koronavírus miatt minden felvétel bizonytalanná vált. A Beethoven-versenyművet még 2021 januárjában sikerült rögzíteni, Stravinsky hegedűversenyével viszont egészen 2022 nyaráig kellett várnunk. De úgy érzem, nagyon megérte összevári ezt a két felvételt!
– Most jelent meg a Beethovenből egy másik előadás, Veronika Eberle játssza, Sir Simon Rattle vezényli. Ott Jörg Widmann jegyzi a cadenzákat, míg az Ön esetében a szerző nem más, mint Beethoven… de itt is, ott is szerepel a timpani.
– Nem köztudott, de Beethoven egy zongoraváltozatot is írt a Hegedűversenyből, és ahogy az összes zongoraversenyéhez, így ehhez is írt saját cadenzát – az üstdobot is ő komponálta bele. A Hegedűversenyt sokáig romantikus cadenzákkal játszották, főleg Joachiméval, mígnem Wolfgang Schneiderhan leporolta a beethoveni ötletet és átdolgozta hegedűre, majd Gidon Kremer tette népszerűvé. Manapság a legtöbb hegedűs ezt használja, igaz, meglehetős húzásokkal, mert kifejezetten hosszú és nehéz. Én csak icipicit kurtítottam rajta. Miközben a versenymű klasszikus, a cadenza nemcsak romantikus, de kimondottan vad is – ez egy teljesen másik Beethoven.
– Hogy kerül Beethoven mellé Stravinsky Hegedűversenye?
– A két művet – Stravinsky és Beethoven Hegedűversenyét – 17 évesen, együtt, egyszerre tanultam, és valahogy össze is kapcsolódnak bennem. A Starvinskynak szeretem a frissességét, humorát. Készült belőle balett is, Balanchine koreográfiája – ez azonban számomra túl lassú, a Hegedűverseny ennél sokkal frissebb. Van benne cirkuszi látványosság, ugyanakkora 3. tételben megjelenik a fájdalmas mélység is. Stravinsky Hegedűversenyében sok minden van a Petruskából, mely gyerekkori kedvencem. Szinte beleépült a DNS-embe, ugyanúgy, mint Bach Brandenburgi versenyei, a Brahms-csellószonáták – érdekes, a hegedűszonátákat csak jóval később, 12 évesen szerettem meg -, vagy Bartók Román népi táncai. Bartók fantasztikus szerző, már nagyon régóta az egyik kedvencem.
– Magyarországhoz amúgy is régi jó viszony fűzi.
– Összeszámolnom is nehéz az élményeket: a 2012-es Kaposfest meghatározó élményem volt, a Budapesti Fesztiválzenekar pedig az egyik a kedvenc zenekarom, velük is már többször játszottam együtt. A Kokas Katalin és Kelemen Barnabás által szervezett Fesztiválakadémiára újra és újra szívesen jövök, mindig vannak új ötletek, idén talán a Söndörgő együttessel közösen lépek fel. A magyar népzene nagyon izgalmas, kifejezetten erősen kötődöm ehhez a zenei világhoz.
– Mennyire tudatosan tervezi a pályáját? Vannak mérföldkövek, melyeket számon tart?
– Az biztos, hogy például egy új lemez ötletét sokáig érlelem magamban – lehet, hogy évekig, és csak akkor valósítom meg, amikor itt az ideje. Ellenben ha elhatározásra jutok, nemigen lehet megállítani, lebeszélni olyan érvekkel, mint hogy Veress Sándor Trióját nem lehet eladni – kit érdekel, ha a zene éppoly kiváló, mint az előadó-partnerek? Amúgy a karrier értelme pont az, hogy szabadságot adjon: azért gyakorlok annyit, hogy dönthessek művészi kérdésekben. Ilyen volt az Enescu Oktett felvétele is, amelyet nagyszerű zenészkollégákkal játszhattam lemezre.
– A közeljövőben milyen tervei vannak?
– A következő szezonra tervbe van véve a Schumann- és a Berg-hegedűversenyek felvétele, de egyelőre még nem árulhatom el, a zenekart és a karmestert. Fellépek a B’Rock Orchestrával, René Jacobs együttesével – ebből biztosan sokat fogok tanulni, de az is mérföldkő lenne az életemben, ha megrendelnék egy darabot, lehetőleg egy hegedűversenyt. És kortárs művek is tervbe vannak véve, leginkább Thomas Ades és Wolfgang Rihm kamaraművei.
– Hogyan segíti ebben új – azaz 300 éves – hangszere?
– A zene a kommunikáció legnemesebb formája, állandó interakció, nem előtérbe törekvés. Vannak azonban olyan helyek, ahol igenis szólistaként kell megnyilvánulni. Nekem ezt a nagyobb hangot tanulnom kellett, mert régebben ha a zenekar csak kísért, háttérben maradt, olyankor egyedül éreztem magam. Ennek legyőzésében a hangszerem – az 1734-es „Rode” Guarneri del Gesù – nagyon sokat segített. Kifejezetten szerettem az előző hegedűmet is, az 1866-os Jean-Baptiste Vuillaume-ot, most viszont úgy érzem magam, mint mikor a mutálás után megtalálom a felnőtt hangomat, vagy ahogy az énekesek érezhetik, mikor szülés után egy nagyobb, testesebb hanggal találnak vissza a színpadra. Úgy érzem, egymásra találtunk, egymást választottuk a hangszerrel.
