Bruno Monsaingeon filmrendezőt idén az ICMA különdíjával tüntették ki. A művésszel Patrick Jézéquel, az ICMA francia zsűritagja és a ResMusica munkatársa beszélgetett.
– A Filmer la musique című kötetének elején azzal legitimálja a munkáját, hogy „ha a szavak megbotlanak a hangokban, a képek megerősítik őket.” Ez azt jelenti, hogy zenészként filmezik, tekintettel arra, hogy ön hegedűművész?
– Soha nem tudtam volna elkészíteni a filmjeimet a hegedű, a zongora, a cselló és a kvartett repertoárjának ismerete nélkül. Ráadásul, mint filmrendező, szükségszerűen kapcsolatban állok a filmzenével. Nem az a célom, hogy dokumentumfilmet készítsek a zenéről, hanem az, hogy a zenét saját magáért filmezzem. Ha például egy szimfonikus zenekarral, kvartettel, vagy hegedűssel kell dolgoznom, akkor ott a kérdés, hogy hogyan csináljam, mit és hogyan keretezzek, milyen fénnyel, milyen mozdulatokkal . A zenei jártasságra tehát szükség van, ha az megvan, akkor az a kész filmben is érzékelhető.
Amikor például Yehudi Menuhinnal és az iskolai zenekarával forgattam a Négy évszakot, úgy kezdtem, hogy együtt játszottam velük, így a hegedűszólóm közben egyszerre tudtam instruálni és megfigyelni a többi zenészt. Utána hosszú órákon át ültem Menuhin, a valaha volt legmagasztosabb figura mellett, és együtt dolgoztuk ki például a vonókezelési technikákat, a vibrátók típusait, hogy a kamera valóban követni tudja majd a mozdulatokat.
Legtöbbször, amikor zenéről szóló filmet nézek – kivéve a Karajan által tervezetteket -, azt érzem, hogy valamiért nem látják a lényeget, mert egyrészt nincs közvetlen, mély kapcsolat a partitúrával, másrészt hiányzik a filmből a megfelelő zenei gesztus. A plánok váltakozásának jelentenie kell valamit, indokoltnak kell lennie, nem lehetnek véletlenszerűek. Például egy zenekar estében nemcsak az oboáról fuvolára történő hangváltás a fontos, hanem maga a gesztus, amely annak a kezdetét és a végét generálja. Minden átmenetet egy harmonikus eseménynek kell motiválnia. Ez a kérdés már nagyon régóta foglalkoztat, és ma is alapvető fontosságúnak gondolom.
(…)
– A könyvében arról is beszél, hogy a nézőnek soha nem szabad látni a műhelymunkát. Megosztana velünk ennek a miértjét?
– Véleményem szerint minden olyan műalkotás, ahol ez nem érvényesül, hibás. A folyamatnak, ahogyan egy alkotás készül, rejtve kell maradnia. Debussy egyszer így fogalmazott saját művei kapcsán, ami számomra azóta is meghatározó: ça n’a pas l’air d’être écrit, vagy a nézőnek nem szabad látnia a műhelymunkát. A munkáimban igyekszem nem csak a zenei pillanatot megörökíteni, hanem a kamerával meg is festeni a zenét. Vegyük például a kamarazenét, ami váltakozásokról, a tekintetekről és a gesztusokról szól. Nekem is ezt az érzést kell közvetítenem.
(Via ICMA)
A teljes angol nyelvű interjú interjú itt tekinthető meg.
