Szólhat-e a zene a válásról? Egyáltalán, szólhat-e a zene bármiről? Mármint maga a zene? Mi köze ennek a brit világsztárhoz, Adele-hoz és a 20. századi orosz zeneszerzőhöz, Igor Stravinskyhoz? És milyen veszélyekkel járhat a zenei analízis? Fazekas Gergely töpreng el a fenti kérdéseken, hogy a Dalszerelőműhely május 11-i alkalmával aztán élőben demonstrálja válaszait Adele „Easy On Me” című dalának elemzése során.
Amikor 2021 őszén megjelent a brit énekesnő, Adele negyedik nagylemeze, a Spotify-on váratlanul eltűnt a „Shuffle” gomb az albumok oldaláról, vagyis a dalokat csak a lemezen szereplő sorrendben lehetett végighallgatni. Nem technikai hiba történt. Alig egy órával korábban Adele a következő szöveget posztolta a Twitterre: „Ez az egyetlen kérésem a folyamatosan változó zeneiparban! Nem ok nélkül hozzuk létre az albumainkat, és építjük fel a számok sorrendjét oly nagy gonddal. A művészetünkkel történeteket mondunk el, a történeteinket pedig a szándékainknak megfelelően kellene végighallgatni.” A Spotify retweetje két szóból állt: „Neked bármit.”
Ha szociológus lennék, az érdekelne, miként tesz szert egy előadóművész olyan véleményformáló erőre, hogy a zeneipar legnagyobb hatalmú cégeinek egyike egy pincsikutya lihegő szeretetével viszonyul hozzá. De zenetörténész vagyok, mi több, most dalszerelői minőségemben írok, ezért sokkal inkább az érdekel, mit jelent Adele dalai esetében a történetmesélés.
Az album mindenféle rekordokat megdöntött: a 2021-es év legnagyobb példányszámban eladott lemeze volt, huszonhárom országban kezdett a toplista élén, abban az évben a legtöbb Grammy-jelölést kapta, amelyből négyet díjra is váltott, és hasonlóan sikeres volt az első kislemezeként kihozott dal, az „Easy On Me” is, amely a május 11-i Dalszerelőműhely témája lesz, és amely a dalformát öltő történetmesélés magasiskolája.
Miként a teljes album, az „Easy On Me” is a válásról szól. Nemcsak a szövege, hanem a zenéje is. Hogy miként szólhat a válásról a zene? Egyáltalán, miként szólhat bármiről a zene? Úgy értem, maga a zene? 1936-os önéletrajzában Igor Stravinsky, a 20. század legnagyobb hatású zeneszerzőinek egyike úgy fogalmazott, hogy „valódi természete szerint a zene lényegében képtelen bárminek a kifejezésére”. Akkoriban (és azóta is) sokakat bosszantott Stravinsky kijelentése, ezért bő húsz évvel később finomított az álláspontján. 1959-ben azt írta, hogy korábbi, radikális hozzáállása csak az ellen a felfogás ellen irányult, amely „végletes leegyszerűsítéssel megfelelések egzakt készletét tételezi fel a zeneszerző érzései és notációja között”. Vagyis Stravinskyt elsősorban az általános iskolai irodalomórákról jól ismert, „mire gondolt a költő?”-jellegű értelmezések bosszantották fel. Szerinte a zeneköltő nem gondolt semmire. Pontosabban semmi zenén kívüli jelenségre. Azért hozzátette: „Egyébként kitartok megjegyzésem mellett, bár ma másképp fogalmaznám: a zene önmagát fejezi ki.”
A kijelentés, hogy a zene önmagán kívül semmit nem fejez ki, azért meghökkentő, mert szembe megy az ember ösztönös élményével. A zenét sokan azért szeretjük (és talán mi vagyunk a többség), mert úgy érezzük, hogy nagyon is kifejez valamit: érzéseket kelt bennünk, történeteket beszél el, szól hozzánk.
Éppen ezért különös, hogy Stravinsky álláspontjával nagyon nehéz vitatkozni. Hiszen miként képes bármit kifejezni a zene önmagában? Mit jelent vajon egy F-dúr akkord? Milyen üzenetet hordozhat egy ritmusképlet? Hogyan mondhatna el egy történetet egy szöveg nélküli dallam?
Stravinsky mintha egy nagy 19. századi eszmetörténeti hagyományhoz kapcsolódna, de ezt csak halkan mondom, nehogy meghallja, mert nem szerette túlzottan a 19. századot. Nagyon leegyszerűsítve ez abból a feltevésből indul ki, hogy a zene a világtól független, transzcendens létező, és önmagában – vagy ahogy Stravinsky fogalmaz: „valódi természete szerint” – nem szól semmi zenén kívüliről. A zene csak zene és semmi más. Ha nagyon akarom, tényleg képes vagyok így felfogni, de én már több mint húsz éve hordozom magamban a musicologitis nevű, gyógyíthatatlan betegséget, amelynek egyik tünete (nálam legalábbis így jelentkezett), hogy nyári délutánokon a Duna-parti fűzfák árnyékában fekve imádom Bach-fúgák kottáit nézegetni. Bármilyen zenét le tudok választani a szövegéről, a jelentéséről, a világról, amelyben létrejött, sőt a világról, amelyben hallgatom, és pusztán a belső, „tisztán zenei” összefüggéseit figyelem. Magát a zenét. Hogyan mozognak a szólamok, milyenek a harmóniák, miként haladnak előre az időben a zenei események, milyen a tétel formai felépítése. Stravinsky művei így is csodálatos élményt jelentenek, ahogy Bach fúgái is.
Nem vagyok biztos benne – de a felkérésben nem szerepelt, hogy csak olyasmit írhatok az ISON blogjára, amiben biztos vagyok –, hogy a klasszikus zene és a popzene közötti mesterségesen kreált, rémes ellentét alapját jelentő hierarchia, miszerint a klasszikus zene önmagában értékesebb, mint a popzene, vajon nem erre a Stravinsky által a végletekig vitt elképzelésre vezethető-e vissza. A klasszikus zenét azért tarthatjuk magasabb rendűnek, mert a világtól leválasztva is működik. Puszta zeneként. Schubert nyilvánvalóan nagyon is akart mondani valamit a dalaival, de Liszt Ferenc fogta őket, kidobta a szövegüket, zongoradarabot csinált belőlük, és így is csodálatosak. Na ugye. Hogy mi lesz Adele „Easy On Me” című dalából, ha kiragadjuk a kontextusából, elhagyjuk a szövegét, és önmagában álló zeneként vizsgáljuk?
Nem tudom, és nem is érdekel. Mert Adele dala a szövegével együtt létezik, és nem szeretném leválasztani a dalt se Adele világáról, se a saját világomról. És a zene esetében a saját világom, illetve bármely hallgató saját világa talán fontosabb is, mint Adele – vagy Stravinsky, vagy Bach, vagy Schubert – világa. Mert Stravinsky nagyvonalúan megfeledkezik valamiről. Az valóban rémesen idegesítő, amikor egy dal (vers, regény, festmény) értelmezésekor mániákusan azt próbáljuk megfejteni, hogy mit gondolt a zeneszerző (költő, író, festő). „Gondolta a fene” – reagált a híres (bár feltehetőleg nem hiteles) történet szerint Arany János egy hasonló jellegű megfejtésre. Csakhogy sokkal izgalmasabb, ha nem azt próbáljuk megfejteni, hogy mit gondolt az alkotó, hanem azt, hogy mit gondolunk mi. Ha gondolunk egyáltalán valamit zenehallgatás közben, és nemcsak permetezzük magunkra a zenét (persze az se rossz). Ebben az esetben ugyanis már nem állítható, hogy „gondolta a fene”, mert legalább egy valaki, mi magunk így gondoltuk.
Adele „Easy On Me” című dalát vizsgálva azt próbáljuk tehát megfejteni a Dalszerelőműhelyben május 11-én, hogy miként működik együtt szöveg és zene annak a meglehetősen összetett élménynek a kifejezésében, amit a fullasztó párkapcsolat, a válás nehezen meghozott döntése, a mélyen átélt önsajnálat és a lelki nehézségekben kikristályosodó önismeret együtt hoz létre. Nem fogunk csámcsogni Adele magánéletén (amúgy állítólag éppen nemrég jegyezte el az új pasija, amihez ezúton is gratulál a művésznőnek a Dalszerelőműhely és az ISON teljes csapata!).
Üzenjük Stravinskynak és Arany Jánosnak (ha nem inge, ne vegye magára), hogy nem az érdekel bennünket, hogy „mire gondolt a költő?” Az viszont nagyon is érdekel minket, hogy miként lehet az érzelmi bizonytalanságot finom metrikai eltolások mentén elhelyezett harmóniákkal megjeleníteni, hogyan fejezhető ki egy dallamban a bezártság és az önfeladás, illetve a saját lábra állás felszabadító élménye, sőt azt is megpróbáljuk megérteni, hogy a dal különös felépítése, vagyis a popszámok hagyományos „versszak-versszak-refrén” szerkezetének finom módosításai révén miként közvetíthet a zene komplex érzéseket. És még Adele énekhangjának titkát is megpróbáljuk megfejteni (spoiler: nem fog sikerülni, de közben megismerkedünk egy csodálatos barokk operaáriával).
Mindez persze csak úgy lehetséges, ha a zenét nem választjuk le a világról, hanem folyamatosan kapcsolatba hozzuk vele. A popzene világával, benne a klasszikus zenétől örökölt dallami és harmóniai konvenciókkal, a dalszöveg költői világával és a benne rejlő képekkel, fogalmakkal és érzelmekkel, végül pedig a saját világunkkal, mindazokkal a gondolatokkal, amelyeket bennünk ébreszt a dal.
Egyesekben felmerülhet, hogy nem kockáztatjuk-e a túlelemzés veszélyét, vagyis hogy a kelleténél többet várunk el egy egyszerű popszámtól. Erre egyértelmű választ tudok adni: de igen, kockáztatjuk! A kockázat komoly, ám mi a Dalszerelőműhelyben szeretünk veszélyesen élni. A túlelemzéstől nem, hogy nem tartunk, ez a dalszerelő-módszertan alapja. A túlelemzéssel ugyanis nem a dalt állítjuk kihívás elé, hanem önmagunkat. Minél többet gondolunk Adele daláról, annál gazdagabb lesz a befogadói élményünk. És minél gazdagabb a befogadói élményünk, annál gazdagabb lesz az életünk.
- A két Stravinsky-idézet forrása: Eric Walter White, Stravinsky – A zeneszerző és művei (Budapest: Zeneműkiadó, 1976), 543. Révész Dorrit fordítása.
