Földalatti szakadárok ültek le egy pincében, hogy megbeszéljék, mi a baj a koncerttermi szabályokkal. Mindent kibeszéltünk a kényelmetlen ülésektől a kötelező frakkig, és megállapítottuk, hogy babzsákfotelből sokkal több kellene.
Hogyan kell felöltözni? El kell-e olvasni a műsorfüzetet? Ismerni kell-e az elhangzó művet? Miért kell ismerni, ha éppen azért jöttem, hogy majd most megismerem? Mikor illik tapsolni? Szabad-e a lépcsőre ülni? És fotózni? Mi a baj a cukorkákkal és a köhécseléssel? Az, aki rendszeres hangversenylátogató, nemcsak találkozott ezekkel a kérdésekkel, de határozott véleménye is van róluk. Van, aki a szabályokra panaszkodik, van, aki azokra, akik nem tartják be őket. De van-e haszna ezeknek a normáknak, amelyek évtizedek, évszázadok hagyományai nyomán alakultak ki, vagy nagyon sok embert épp ezek tántorítanak vissza a koncertlátogatástól?
Ezekről a kérdésekről szólt a Play It Loud! című programsorozat első alkalma a Három Hollóban szeptember 24-én. A Breaking Norms, Breaking Forms című esemény épp arra kereste a választ, ami engem is régóta foglalkoztat: hogyan lehetne felszabadultabb, kötetlenebb és mélyebb élmény a klasszikus zene?
„A normáknak korlátozó hatásuk van, de komfortzónát is kínálnak” – mondja Szálka Zsuzsanna kulturális menedzser, a projekt szervezője. – „Gondolkodnunk kell ezekről a szabályokról, hiszen némelyik megnehezíti, hogy újabb emberek csatlakozzanak a zenehallgatók közösségébe.” Zsuzsanna úgy tapasztalta, ezek a szakmai beszélgetések nagy hatást érnek el. „Tavaly a Musica Femina nemzetközi szimpózium megindított egy diskurzust a nők szerepét illetően a zenében, és örülök, hogy sokan hivatkoztak ránk.”
A Három Holló pincéjében ülünk tucatnyian, zenészek, szakmabeliek – mint egy underground mozgalom, gondoltam –, és Kaposi Mária vezetésével arról beszélgetünk, milyen normák tartoznak a különböző zenei műfajokhoz. Egy jazzkoncert közben sok esetben vacsorát is felszolgálnak, komolyzene közben pisszenni sem szabad. Egy rockkoncert van annyira hangos, hogy mintha kollektív szubjektumot gyúrna a tömegből, szabad közösen énekelni, ütemre tapsolni, sörözni, dohányozni. A komolyzenét viszont úgy hallgatjuk, mintha egyen-egyenként nekünk játszana az előadó, de nincs hangosítás, egy piano részt egy nyikorgó cipőtalp is képes tönkretenni. Halott a közönség, szokták mondani a popzenészek, ha két dal között leül a csend, egy klasszikus zenész számára viszont a néma publikum az abszolút figyelem jele. Nem volt ez mindig így, veti közbe valaki, egy operaelőadás közben ettek, ittak, kártyáztak kétszáz éve. És a hangversenyteremben az új szimfónia bukását jelezte, ha nem zúgott fel az első tétele után a taps. Mozart ünnepi fagylaltért rohant a büfébe, amikor a Párizsi-szimfónia minden egyes tételét megtapsolták, Elgart a közönség pedig a színpadra is felparancsolta lelkesedésében.
Lassan kiderült, hogy mindőnket nagyjából ugyanazok zavarnak, de koncertszervező legyen a talpán, aki minden bajunkra orvosságot talál. Van, aki mászkálna zenehallgatás közben, van, aki feküdne, van, aki inna valamit, és van, aki csendben maradna, és ezt várja mindenkitől. Nem véletlen, hogy még az „óvatosan normaszegő” koncerteknek is nagy sikere van. Amikor a BBC Promson vagy a Kaposfesten elengedték a dresszkódot, a BFZ Midnight Music című sorozatán pedig babzsákfotelbe ültették a hallgatókat, kiderült, hogy az emberek szabadabban élvezik a zenét. S ami talán még fontosabb: a túl sok szabály a valódi tetszésnyilvánítás útjába áll. Hiszen miként derülne ki, hogy betalált-e az adott kortárs zeneszerző vagy előadó a hallgatók szívébe, ha csak az adott helyen, adott időben illik tapsolni? És hogyan derül ki, hogy valaki nem talált be, ha ildomos mindenkit ráadásig visszatapsolni?
Nehéz elképzelni, hogy egy új Eötvös Péter-zongoraverseny nyitótétele után felugorjon és tapsoljon három tucatnyi ember, mert annyira tetszik neki. De azt is épp ennyire nehéz, hogy ez a három tucatnyi ember fütyüljön a végén, mert annyira nem tetszett neki az ősbemutató. Jóval többről van már itt szó, mint az idegesítő cukorpapírokról.
Újabb normák és tabuk dőltek le az ezt követő produkcióval, amit én először koncertnek hittem, de hamar kiderült, hogy összművészeti előadás zenével, prózával, énekkel, performansz-elemekkel Ács Dominika fuvolaművésztől és ifjabb Balázs Elemér zongoraművésztől. Dominika először pulzust mér a közönség néhány tagjánál, és az alapján ad tempót Elemérnek, aki improvizált és klasszikus darabokat ad elő. A műsorban Bach, de Falla, Palya Bea, popdalok és jazz-inspirálta rögtönzés, vetített festmények a reneszánsztól a dadáig és tovább. Igyekszem „független-objektíven” megfigyelni, hogy mi a szubjektív reakcióm. Az alábbi eredményekre jutok:
- 1) Szeretem, ahogy ifjabb Balázs Elemér zongorázik, mert a zeneszerzők mindig szabadabban zongoráznak. Ha kottából játszanak, akkor is olyan, mintha most születne a zene.
- 2) Le vagyok nyűgözve, hogy Ács Dominika mer újat kipróbálni. Egy hangszeres művész élete ugyanis általában úgy néz ki, hogy elvégzi az iskoláit, ha tehetséges, versenyeken indul, ha pedig nyer, akkor végigjátszhatja hangszere (pluszmínusz) törzsrepertoárját. Ebben viszonylag kevés a kockázat, abban, viszont amit ez a fiatal művész csinál, több. Még egy kockázatos kudarc is többet ér, mint egy kockázatmentes siker. (Kudarcról most szó sincs.)
- 3) Nem fesztelenebbek lettünk, inkább feszültebbek. Úgy láttam, mindenki nagyon figyel.
- 4) Amikor az előadó szeretne bevonni a performanszba (a ruhájára kellene festeni), kevesen vannak a bátrak. Fel is jegyzem: a homo classicus musicus nem szokta meg, hogy résztvevőnek tekintik.
- 5) Mellékes, de talán idefér: vettem egy sört az előadás előtt, és meg kellett állapítanom, hogy örülök, hogy van. Narancslének nem örültem volna ennyire, szóval lehet, hogy ennek nem a zenéhez van köze, hanem az alkoholhoz.
Végül Belinszky Anna zenetörténész vezetésével megbeszéltük, milyen élmény volt az előadás. Somogyi Anna, az előadás rendezője azt mondja, legfőképpen azt szerette volna megmutatni, hogy el kell engedni az egónkat ahhoz, hogy igazán célba érjen egy előadás. A közönséget leginkább a performansz érdekli, többen azt mondják, hogy azért nem mentek ki, mert úgy érezték, a produkció azt várja tőlük, hogy kimenjenek. Kiderül, hogy a normaszegés összetettebb aktus, mint gondoljuk. Nem csupán annyi értelme van, hogy csinálunk valami szokatlant. Azokat a normákat kell megszegni, amelyek valamilyen mélyebb ösztön útjába állnak.
A Play It Loud! című programsorozat szervezője a Jeunesses Musicales International és a Nemzetközi Zenei Tanács (IMC).
