Egyes emberek, így valószínűleg a művészek számára is, a délelőtt 11 óra korai időpont még. De mindenképpen van abban valami különleges vagy romantikus érzés, ha az ember csak úgy, nappali öltözékben átsétál az 5 percre lévő koncertteremhez, hogy a reggeli kávé után egy szolid Grieg-Brahms párossal kezdje a napot.
Grieg szonátáját Eldborg Hemsing és Ránki Fülöp adta elő. A fiatal hegedűművész norvég, mint maga Grieg. Bősze Ádám konferálásában fel is teszi a kérdést, hogy vajon hitelesebb-e, ha egy honfitársa adja elő a zeneszerző darabját, létezik-e ilyen értelemben vett hagyomány vagy az egész az egységes európai kánon alá tartozik-e.
Kapásból rávágnám a választ, hogy nem, de aztán elgondolkodom inkább, sorra jutnak eszembe az érvek és ellenérvek. Végül arra jutottam, hogy ezen még egy darabig el fog rágódni a zenetudomány, számos konferenciát és szimpóziumot tartva, ahol megannyi pogácsát és bubis vizet fogyasztanak majd el. Viszont itt és most az előadás kiváló, nemzetiségtől függetlenül tudnak a művészek griegül.
A következő, két hegedűre, két brácsára, két csellóra írott darab (Brahms szextettje) magával ragad, elemi erejű szépség árad a színpadról, az előadás nagyon intenzív az egymásra figyelő és egymást tisztelő zenészek (Baráti Kristóf, Pusker Júlia, Szűcs Máté, Szűcs Boglárka, Várdai István, Hartmann Domonkos) együttműködésének eredményeképp. Brahms mestere a szélsőséges hangulatoknak, pár perc alatt jut el a legszomorúbb motívumtól az emelkedettségig, a zene igényt tart érzelmeinkre, Brahms nem hallgatható közömbösen.
Az esti koncertre, mint a fesztivál koncertjeinek többségére jellemző, hogy több kisebb darabot mutatnak be, megcsillogtatva a művészek képességeit, különböző hangulatokat sugározva.
Volt német romantika Schubert és Richard Strauss tollából, Kristóf Réka, Zempléni Szabolcs és Ránki Fülöp szokatlan hangszerelésű dalokat adott elő, hiszen a zongorát és énekhangot a kürt is kiegészítette. A tolmácsolás remek, a hangulat persze kicsit visszafogott, nem az önfeledt szenvedélyek ideje ez.
Messiaen A fekete rigója és a hat Brahms-dal csellóra és zongorára írott változatai hallatán érzelmeink végre zöld lámpát kapnak, Berecz Mihály, Matvey Demin (Messiaen) Fenyő László és Bogányi Gergely (Brahms) kiváló előadása segít ehhez hozzá.
Vajon kinek cseng ismerősen Anton Arenszkij neve? Pedig érdemes lenne az emlékezésre, Rimszkij-Korszakov tanítványa volt, a második részben elhangzó a-moll vonósnégyes pedig egyike az orosz szerző legjelentősebb műveinek. A szokatlan felállású vonósnégyes (hegedű, brácsa, két cselló) sajátos hangzásra képes, a négy hangszer együttes jelenléte egyszerre szomorú és patetikus.
Brahmshoz hasonlóan Arenszkij is mestere a hangulatok és az érzelmek váltakozásának, de ez mindig határozott, olyan érzés, mintha valaki kézen fogna és vezetne, biztonságban tartva a hallgatót. Baráti Kristóf, Szűcs Máté, Fenyő László és Várdai István tökéletes produkciót nyújt. Annak ellenére, hogy már későre jár, elhallgatnám őket még akár kivilágos kivirradtig is.
