Ligeti még most is úgy hat rám, mintha, kilöktek volna a mindenségbe és egyedül, magamra hagyatottságomban próbálnám megfejteni az élet nagy értelmét. Már, ha van. Ez lehet, hogy csak Kubrick klasszikus és műfajteremtő sci-fi-je hatása, de vállalom, hogy ennél a zsigeri, de rögtön ható zene kapcsán azonnal az űrt és a mindenható galaxisokat látom magam előtt. A Kaposfest második napja: Fauré-tól a gonzó újságírásig.
Ez utóbbi természetesen nem a hivatalos program része, hanem egy késő esti világmegváltós, poénkodós beszélgetésfolyamban kerül elő, mint egy esetleges hiánypótló gesztus a komoly…, akarom mondani klasszikus zenei sajtóban. Hát, idáig lehet eljutni akkor, amikor az ember egész nap kamarazenét hallgat, helyszínről helyszínre vándorol, és próbálja lazán kezelni ezt a miliőt, az ethoszt és az oeuvre-t.
Általában sikerül is, ámbátor az azért megfigyelhető, hogy a közönség itt, Kaposváron is öregedőben van. A kezdeti mezítlábas életérzés ugyan tetten érhető apró gesztusokban, az késő esténként szóló cigányzenében a Kapos Hotel teraszán, de a stabilizáció óhatatlanul magával hozza az intézményesülést, a konszolidáció megtörténik, és ez azzal is jár, hogy az ifjonti lendület visszább vesz, maradnak a szokások és a beidegződések.
A Kaposfest-hangulat idén egy picit késve, a második napra érkezett meg. Hétfőn a délelőtti koncerten már megjelentek a hangos ovációk, hovatovább őrjöngések, amelyek száműzték a decens hangulatot. Persze, ehhez kellettek Bősze konfjai, aki bár, ahogyan mondta, mindig fél attól, hogy elég vicces-e, szerintem ezzel nincs probléma. A szövegek tematikája a keresztnevek felcserélésétől egészen a számmisztikáig ívelt.
A napindító koncerten Fauré- és Wieniawski-művek hangzottak el Enrico Pace, Pablo Barragán, Bruno Philippe és Leticia Moreno előadásában, délután Krajnyák Dalma és Tóth-Vajna Zsombor egészen Londonig repített minket, előadásukban ugyanis Purcell művek szólaltak meg, hiteles és avatott tolmácsolásban, hiszen mindkét fiatal művész az angol fővárosban diplomázott.
Az esti koncert nyitányaként hangzott el az a Ligeti-darab, amelyről már esett szó: a Ramifications. Közvetlenül utána Arvo Pärt Fratres című kompozíciója jött, amely mind apparátusban, mind hangszerelésében nagyon közel áll Ligeti alkotásához. Alapvetően más stílus, de mindkettő kerüli az üres fecsegést, a sallangokat, a lényegre koncentrál, belülről építkezik és azt hiszem, végig belül is maradnak. Igazából teljesen mindegy, hogy külső kozmoszról vagy belső galaxisokról beszélünk.
Az establishment Bach hegedűversenyével és Enescu C-dúr oktettjének kamarazenekari átiratának hitbátlan előadásával érkezett meg a Szivárvány Kulturális Központ színpadára: az első isteni rendet, a másik emberi szenvedélyt hordozta magában. A Liszt Ferenc Kamarazenekar ezúttal is fegyelmezetten, ihletetten és pontosan játszott, Baráti Kristóf és Várdai István amellett, hogy fantasztikusan szólaltatták meg hangszereiket, inspirálóan irányították a zenekart.
A hétfő este utolsó pillanatai már nem a merengésről és a magunkba nézésről szólnak. A szabadtéri gálakoncertet Kaposvár 150 éves fennállása alkalmából szervezte a fesztivál, a színpadon pedig a Budapest Jazz Orchestra nyomja az Amerikából származó dallamokat, amelyeket Szulák Andrea, Polyák Lilla és Gömöri András Máté tesz teljessé. Jöhet a swing, a Jack Daniels és Mr. Gonzo.
