Két Mozart ölelt körbe egy Bartókot a délelőtti koncerten. A harmónia és a letisztult szépség találkozik itt a 20. századi zaklatottsággal, bármilyen elcsépelt szó is ez, de a hangverseny azzal az élménnyel engedi útjára a nézőt-hallgatót, hogy minden rendben, helyreállt a világ kizökkent idő előtti régi rendje. A Kaposfest 3. napján bolyongtunk.
Karl-Heinz Schütz játszotta a fuvolaszólamot Mozart fuvolanégyesében, az ő játékát Pusker Júlia, Díyang Mei és Ella van Poucke egészítette ki, vagy ha úgy tetszik, tette egésszé. A kvartettek mindig is nagy hangsúllyal bírnak, kivételes helyet képviselnek egy zeneszerző életében, gyakran többrétegű mondanivaló, mély és fontos tartalmak bújnak meg ebben a formában. Nem véletlen az sem, hogy a legnagyobbak vonósnégyesei az egyetemes zenetörténet legfontosabb darabjaiként vannak számon tartva, egy-egy életművön belül pedig a legmagasabb polcra helyezik őket az ítészek.
Bár itt és most nem vonós volt a négyes, hanem egy fafúvós hangszer egészítette ki a vonós szentháromságot és később egy ötös, egy klarinétkvintett is elhangzott, a harmóniának, a kiegyensúlyozottságnak egy olyan szintje lepte el a Szivárvány Kultúrpalota nézőterét, hogy aznap, az ottaniak közül senki nem gondolta úgy, hogy fel kellene keresnie a pszichológusát.
Bartók 1. rapszódiája ugyan megteremtette a kellő feszültséget, de Baráti Kristóf és Magyar Valentin játékában a kiegyensúlyozottság dominált, hasonlóan az esti koncerten nyújtott produkciójukhoz.
A 18 órakor kezdődő napzáró hangversenyen 20. századi és nagy, a szó legszorosabb értelmében vett NAGY romantikus művek vártak ránk. Érdekes, hogy a romantika tobzódása, fékevesztettsége, valamint fékevesztett tobzódása sokkal jobban tetten érhető egy kamaraműben, pláne, ha mondjuk két hangszeres szonátáról beszélünk. Egy szimfonikus megszólalás a dallamok szenvedélyessége ellenére tartalmaz némi udvariasságot, lassabban mozognak az elemek, nem támadják le rögtön az embert. A lendületen és a hangerőn kívül, persze.
Ez a benyomásom csak mélyült Schumann Hegedűszonátájának és Dvorák 4. Zongoratriójának előadása közben. Ez utóbbit Suzana Bartal, Jack Liebeck és Várdai István, előbbit Baráti Kristóf és Magyar Valentin szólaltatták meg – elemi erővel. Azért csak van abban valami, ha fiatalok egymásra találnak, és fűti őket az ambíció, az őszinte hév és az együtt muzsikálás öröme. Ezek együttállása olyan interpretációkat eredményez, amelynek letaglózó hatása akkor is érezhető, ha egy már rutinos páros, hármas, akármennyis pont ugyanígy, vagy talán még jobban adná őket elő. Hiába, ezek azok az x faktorok, amelyeket zenekritikusok, vájtfülűek, sőt maguk a zenészek sem tudnak megmagyarázni, szimplán csak úgy fogalmaznak, hogy „hirtelenjében elkezdett működni a mágia.”
A koncertet egyébként annak a Brittennek a szerzeménye nyitotta, aki sokszor oldalba böködte Sosztakovicsot. Egy koncerten.
Készüljünk az utolsó, negyedik napra.
