Augusztus 2-án a Klassz a pARTon! Fesztiválon a „klassz” azt jelentette, hogy klasszicizmus és csupa Mozart-mű. Elgondolkodtam, hogy ez micsoda otthonosság-érzetet jelent, micsoda nyugalmat és a „valami jó dolog fog történni” stresszmentes előérzetét – a jó zene bizonyosságának érzetét. Amit szeretünk.
A hangversenynek a Festetics-kastély helyett (technikai okokból) egy másik történelmi helyszín adott teret, az Amazon látogatóközpont (a frissen felújított egykori uradalmi szállásépület) nagyterme, kőhajításnyira a kastélytól. Belül kevésbé patinás, még a felújítás illatát hordozó terem, de ami a lényeg, hogy csurig megtöltötte a fesztivál hűséges közönsége.
Simon Izabella Mozart-játékában van egyfajta átszellemült derű. Kereken és finoman gyöngyöznek a keze alatt a futamok, peregnek a díszítések, hökkennek a dinamikai visszhanghatások, jóleső spontaneitással, és egyben a végletekig átgondoltan. A koncert előtt üzemkésszé varázsolt kis Petrof-zongora – Mácsai János szíves hozzájárulása a hangverseny sikeréhez – szinte saját árnyékán túllépve vált a zongorista kezes eszközévé, kifinomult zongorázásának tolmácsolójává.
Zongorista és kvartett együttes zenélésében az igazi kamaramuzsikálás pillanatait élhettük át, egymásba simuló akkordokkal és dallamvonalakkal, érzékenyen kikevert hangarányokkal. Ehhez kellett a Korossy-kvartett (Korossy-Khayll Csongor, Tóth Kristóf, Osztrosits Éva, Devich Gergely) összeszokottsága, egymásra figyelő játéka is, ami e sorok írójának kvartett-koncert élményei és tapasztalata alapján nem mindennapi teljesítmény, sok idő, rengeteg céltudatos munka (meg tanulás, meg tehetség) áll mögötte. Különösen nagyra értékelhető ez az összhang, ha tudjuk, hogy Osztrosits Éva betegsége miatt Szomor-Mekis Janka beugrással mentette meg az augusztus 2-i hangversenyt.
Együtt is, külön is játszott a zongorista és a vonósnégyes: egy zongoraverseny vonósnégyessel kísért verzióját (K.415), egy kvartettet (K.157), végül egy zongoranégyest (K.493).
A 415-ös jegyzékszámú C-dúr annak a három concertónak az egyike, amelyekről 1783 elején a következő hirdetés jelent meg a Wiener Zeitungban: „Mozart Kapellmeister úr három új zongoraversenye megjelenését szeretné bejelenteni a tisztelt közönségnek. Ez a három versenymű nemcsak nagy zenekarral, hanem a quattro is előadható, két hegedűvel, brácsával és csellóval.”
Mozart tehát maga is szorgalmazta ezt a kamarazenei, intimebb hangulatú verziót. Ezzel együtt a C-dúr concerto vonós szólamai szokatlanul erőteljes és gazdag hangzást eredményeznek, egyáltalán nem hiányoznak a fúvósok és a timpani. Persze a gazdag hangzáshoz egy összeszedetten muzsikáló, egységes hangú kvartett is kellett.
Amely a K. 157-es jegyzékszámú vonósnégyesben magában is megmutathatta kvalitásait. A 4., C-dúr kvartett a hat ún. „milánói” kvartett egyike 1773-ból. A sorozat egyik érdekessége, hogy a darabok hangnemei ereszkedő kvintekben követik egymást, ami abban a korban, amikor a hangnemeknek különleges színeket és emocionális tartalmat tulajdonítottak, több lehetett egyszerű játékos ötletnél Mozart részéről. A háromtételes darab saroktételei éppen a C-dúr zenékre jellemző szertartásos pompa és lendület jegyében alakulnak, a primárius számára írt ragyogó, hatásos passzázsokkal. A terjedelmes lassú tétel most nem hoz derűs enyhülést, ellenkezőleg, a c-moll hangnem tragikus ethoszát hordozó fájdalmas kantiléna, a primárius újabb jutalomjátéka. Talán csak az bontotta meg a szép előadói koncepció harmóniáját, hogy olykor a kvartett nem tudott lemondani a historikussal kacérkodó interpretáció pár modorosságáról, egy-egy kevésbé rafinált hangindításról, nyersen, vibrato nélkül végigvitt dallamról, vaskosan előretolakodó kísérőszólamról.
Mozart kottakiadói felkérésre kezdett zongora-kvartetteket írni, bár ez az együttes-típus alig létezett akkoriban, ahogy maga a zongora (fortepiano) is népszerűségének virtuális hajnalát élte még. Mégis, a K. 493-as Esz-dúr zongoranégyes – ahogy párja és elődje, a K. 478 g-moll darab – már mindent tud és meg is mutat, intim kamarazene, de egyben a fortepiano lehetőségeit pompásan bemutató, háromtételes kamara-concerto. A hatásos, kristályosan pergő zongora-figurációk ragyogó patakként futnak át a vonósok buja, sűrű és földhözragadtabb szövedékén. Simon Izabella és a Korossy-kvartett játéka közben mindvégig egyfajta komfortérzetet éltem meg, az első bekezdésben is leírt „pont elégséges” érzetét. Ezek a zenék nem kívánnak látványos előadói beavatkozást, kimódolt megoldásokat, az ellentétek kényszeres kiemelését. Elég, ha a kotta megszólal, és minden a helyére kerül.
Még egy gondolat a bécsi couleur locale kedvéért: Mozart a zongoraversenyek komponálásán és lezongorázásán kívül maga szponzorálta az ősbemutatókat, így is mondhatjuk, hogy ő volt az egyik első bécsi impresszárió. Lefoglalta a termet, kiválasztotta a programot, szerződtette a zenészeket, meghirdette a rendezvényt, eladta a jegyeket, eladásra kínálta fel az új zene kéziratos példányait, majd bezsebelte a hasznot (vagy veszteséget).
Összességében 15 ilyen koncertet szervezett magának öt év alatt – nem számolva az arisztokrata szalonokban magánrendezvényeken történt fellépéseit –, senki nem volt nála aktívabb előadóművész akkoriban. Leopold Mozart Nannerlnek írott levelében (1785. március 12.) kissé zsémbesen ír erről a pezsgésről: „Soha nem érünk haza éjjel 1 előtt, és soha nem kelek fel reggel 9 előtt. (…) Minden nap koncertek vannak, egyre több és több növendék, komponálás, kottamásolás. Hogyan tudnék szabadulni? Ha legalább a koncertek ne lennének! Lehetetlen leírnom ezt az összevisszaságot és nyugtalanságot. Az öcséd zongoráját legalább tizenkétszer cipelték itthonról a színházba vagy valakinek a házába. (…) És minden pénteken viszik a Mehlgrube Kaszinóba, majd Zichy grófhoz és utána Kaunitz herceghez…”
Jó sok munkájuk lehetett a zongorahangolóknak…
A Klassz a pARTon ! Fesztivál kiemelt támogatója a Szerencsejáték Zrt és az MVM Zrt. Támogató: NKA
