Július 13-án kezdődik az idei Klassz a pARTon fesztivál, amelyre ráhangolódásként Kovács Sándor ellátogatott az Óbudai Társaskörbe Érdi Tamás zongoraestjére. Recenziója a Bartók Rádió Új zenei újság című műsorában hangzott el.
Kezemben tartom a Papageno különszámát. Érdi Tamás a címlapon, rengeteg színes fotó belül, koncertek helyszínek, elsőrangú muzsikus szereplők, igazi sztárok, Balaton-part, meg most már tatai tó is – mindez ráadásul ingyenesen.
Lelkes vagyok és aggódom. Klassz a pARTon fesztivál! A szemünk előtt bontakozott ki, mondhatni szökkent szárba és most kétségkívül elért a virágkorába. Ezért van bennem az öröm mellett egy homályos rossz érzés. Tapasztaltam egyet s mást az utóbbi évtizedekben reményteli zenei ünnepekről, amelyek azóta elenyésztek: Sopron, Fertőd mi lett velük!? És mindenekelőtt Miskolc!? Az Operafesztivál!? Páratlan volt a maga nemében! Szinte hihetetlen! Álomszerű! Hát, mi tagadás, felébredtünk! Most, a pARTon álmodozunk.
Óbudán markoltam fel a Papageno füzetkét pénteken este a Társaskörben. Ez ugyan nem a pARTon van, mármint a Dunáén, hanem pár száz méterre, de kicsire nem nézünk. Hivatalosan a nyári eseménysor július 13-án indul egy tihanyi hangversennyel, de talán nem túlzok, ha azt állítom, most, július 9-én volt a nyitánya. Jó, nevezzük nem hivatalos kezdetnek, de facto nem, de jure. Nem mondom, hogy sűrűn vagyok vendége a Társaskörnek, de pár tucatszor azért jártam az elmúlt években a Kiskorona utcában. Ilyen teltházat még soha nem tapasztaltam! Végre némi késéssel mikrofon jelenik meg a színpad előterében, beszéd lesz – gondolom gondterhelten – a sejtésből valóság válik, szerencsére nem tart soká.
Jön Érdi Tamás a Klassz a pARTon! művészeti vezetője. Vak zongorista, ezt azoknak mondom, akik netán nem tudják. Ha egyáltalán van ilyen a hallgatóságban. Ilyenkor mindig felmerül egy kényes kérdés. A kritikus vegye figyelembe milyen óriási munka betanulni a műveket úgy, hogy a kottakép sem segít és eljátszani úgy, hogy csak a kéz érzi a távolságokat a billentyűzeten, az izom. Semmi más? Vessenek meg, de most nem leszek ilyen nagylelkű, tudniillik, nincs miért.
Azt nem állítom, hogy Érdi abszolút makulátlanul zongorázik, de csak hébe-hóba akad nála némi zavar, nem több, mint más zongoristáknál élő koncerten. Nincs küzdelem a hangszerrel, a produkció a könnyedség érzését kelti. Különösen szépek, megkapóak a halk, lírai részek, és Chopinnél akad ilyen bőséggel.
Hajdan volt az ötvenes években, részben a hatvanas évtizedben az úgynevezett objektív Chopin-játék. Isten mentsen meg tőle! Reakció volt persze az azt megelőző szabadosságoknak. A ló másik oldala. Érdi az ideális utat követi. Szabadon lélelgzik nála a Mazurkák ritmusa, az embernek néha Ferenczy Gyuri bácsi öregkori csodás lemeze jut eszébe, nála sincsenek túlzások.
A második félidőben szünet után mondanám, de szünet nincs. Schumann Karneválja következik. Apró tételek, megannyi karakter. Zongoristánk pontosan érzi ezeket. Talán a Chopin portré – mert ilyen is van ugyebár – kezdődhetne halkabban álomszerűbben. Érdi az ismétlésnél játssza így. Kis apróság, a különös pedál effektus nem születik meg a Paganini részben, vagy csak nem hallatszik, ahol a kritikus ül?
Három ráadás, Chopin, Debussy, Bartók: Allegro barbaro. Taps, taps, bravózás – mit mondjak? Klassz volt!
