A Kultúrpanda „Családi örökség” című interjú-sorozatának e heti vendége Kéringer László énekművész, énekmester, a Debreceni Csokonai Színház és az Operettszínház volt karigazgatója.
- hirdetés -
Amikor felkértem Kéringer László énekművészt, hogy legyen a következő interjúalanyom, az első dolog, amit reagált, egy kérdés volt: „Miért én, leányom? Én nem is vagyok híres.” Elnevettem magam. „Hogy híres vagy-e vagy sem, az nézőpont kérdése, de hogy egyike vagy azoknak az előadóművészeknek, illetve művésztanároknak, akikről az énekes szakmában mindenkinek VAN véleménye, az biztos.” „Ami engem egyáltalán nem érdekel.” – válaszolta, így aztán el is kezdtük, vagyis inkább folytattuk a beszélgetést.
– Mivel ez a sorozat olyan művészek életútját járja körül, akiknek a családja a pályájuk szempontjából meghatározó jelentőséggel bír, téged is megkérlek, hogy mesélj nekünk egy picit a családodról. Hogyan is ölelte körül a zene az életed?
– Apukám, Kéringer Gábor, a Budapesti Kórus oszlopos tagjaként egészen pici koromtól elhordott a nagy oratóriumok főpróbáira. Akkoriban ez a kórus a hazai oratórium-kóruskultúra egyik legjelesebb és legismertebb képviselője volt. Édesapám Forrai Miklós és Margittay Sándor karigazgatása alatt Bach, Händel, a bécsi klasszikusok, a romantikusok és a huszadik század szinte valamennyi híres oratóriumában énekelhetett. Gyönyörű hangja volt. Én pedig lelkesen ott voltam vele minden főpróbán. Így gyermekként rendszeresen láthattam-hallhattam például Ferencsik Jánost vezényelni, Réti Józsefet, László Margitot, Barlay Zsuzsát, és a kor legjelentősebb énekeseit énekelni. Ezek fontos és kitörölhetetlen, és igencsak ízlésnevelő emlékek, és nagyon nagy büszkeség volt, hogy apukámmal ott lehettem szinte minden főpróbán.
– A testvéreid nem?
– Ők kevesebbszer jöttek. Pedig közülük is többen zenészek lettek. Gábor testvérem barokk furulyás, és András öcsém (aki sajnos már nincs köztünk) trombita szakon végzett, majd a Honvéd Férfikarban és a Magyar Rádió Énekkarában énekelt.
– Édesanyád pedig, ha jól tudom, a Dobszay család tagja.
– Igen, anyai nagyapám dr. Dobszay László világhírű gyermekorvos volt, aki a Pécsi Püspöki Énekiskolában énekelt gyerekként. Édesanyám, Dobszay Judit, Dobszay László zenetörténész testvére. Nem meglepő hát, hogy 14 éves koromban elkerültem a Krisztina templom Szendrey Janka által vezetett scolájába, majd 16 évesen a Schola Hungaricában kezdtem énekelni, amelyet Szendrey Janka nagybátyámmal, Dobszay Lászlóval együtt alapított. Ezzel a kórussal a fél világot bejártuk, rengeteg lemezfelvételt készítettünk, óriási élmény volt számomra ez az időszak.
– Hangszeren is játszottál?
– Igen. Kisgyerekkoromtól hegedültem, kisebb megszakítással, (mivel anyukám fontosabbnak vélte a családi békét, abbahagyatta velem, mert apukámat halálra szekíroztam azzal, hogy gyűlöltem gyakorolni. Később érettebb fejjel újra kezdtem…) egészen a Zeneakadémia végéig. Mellesleg elég rosszul. (Itt felnevetünk.)
Majd később zongoráztam. A középiskolát rajz tagozaton végeztem a József Attila Gimnáziumba. Elég ügyesen rajzoltam,
mindenáron díszlet-, és jelmeztervező akartam lenni. Rajongtam a színházért.
Viszont egyre erősebb lett bennem a zene iránti vonzalom. Mivel már akkor is imádtam énekelni, a Zeneakadémia Karvezetés szakára jelentkeztem. Vonzott az éneklés, de úgy éreztem, nincs olyan hangom, amiről akkoriban azt gondoltam, hogy az énekesi pályához szükséges. Pedig hihetetlenül szerettem az operát. Hatéves koromtól kezdve szinte minden előadásra, amire tehettem, elmentem. Az volt az álmom, hogy operaénekes legyek. Csak a hangom nem olyan lett. Legalábbis a klasszikus értelemben véve – de erről majd még beszélek.
G.F. Händel: Acisz és Galathea – Damon szerepében A Debreceni Csokonai Színházban. Rendező: Gemza Péter – Fotó: Máthé András
– A karvezetéssel tulajdonképpen mondhatjuk, hogy folytattál egy családi tradíciót.
– Igen. Rengeteg tanulsága volt számomra ennek az időszaknak. Dobszay László, mint minden igazán nagy tudós, egyszerűen bevonzott minket az ő mágikus világába. Kijelentései szinte megkérdőjelezhetetlenül hatoltak át rajtunk. Később ébredtem rá, hogy – és ezt most értsd jól – a „Dobszay-s vagyok”- fogalom bizonyos szempontból leszűkítette a gondolkodásom.
Csodálatos utakra terelt, de fontos volt egy idő után a saját utam keresésére indulni, és ennek érdekében nyitottá válni újabb impulzusokra.
A tanítás ebben nagyon sokat segített. 19 éves koromtól a nagybátyám által alapított Budapesti Énekes Iskolában Párkai Istvánnal, Szabó Helgával, Bubnó Tamással együtt taníthattam a Mókus utcában, növendékem volt többek közt Héja Benedek, Héja Domonkos, Schlanger Tamás. Innen kerültem Szombathelyre a Zeneművészeti szakközépiskolába, majd Deáky István kezdeményezésére és segítségével megalapítottam a Szombathelyi Fiú Énekiskolát, ami nagyon izgalmas feladat elé állított. Nagyon szerettem csinálni, de az Énekesiskola 1996-ra egyszerűen kinőtte magát, nem tudott működni tovább az „iskola az iskolában” modell.
Budapesti Énekesiskola, 1987 – forrás: az interjúalany tulajdona
Így kénytelen voltam továbblépni. A Debreceni Csokonai Színházban lettem karigazgató, és operai ügyvivő, mai szóval művészeti titkár. Az operáért való rajongásom rendkívül gyümölcsözővé vált, pillanatok alatt otthon éreztem magam ebben a csodás-kusza színházi világban művészi és szervezési szempontból is. Állandó operatagozat volt itt, húszévestől hetvenévesig minden korosztályból, úgyhogy teljes operákat tudtunk megcsinálni dupla szereposztásban szinte vendégművészek nélkül. Lengyel György igazgatása alatt sok bemutatónk volt: Don Carlos, Fidelio, Hamupipőke, a Kovalik Balázs által rendezett Simon Boccanegra, Anyegin, stb…
– Várj egy kicsit. Akkor ezek szerint mégiscsak színházban kötöttél ki, ahogy azt megálmodtad.
– Igen. Hamarabb is, mint gondolnád. Gimnázium után nem lettem ugyan díszlettervező, de már húszéves koromtól a Színház- és Filmművészeti Egyetem operett és musical szakán tanítottam szolfézst és társas éneket. Aztán persze a Csokonai Színházban minden szempontból fejest ugrottam a színházi létbe, ami aztán 2001-től az Operettszínházban folytatódott. Itt karigazgató és zenei vezető lettem, valamint az Operett Akadémia vezetője, ahonnan olyan művészek kerültek ki, mint Geszthy Veronika, Lukács Anita, Bordás Barbara, Vörös Edit, Szabó Dávid, Bódi Barbara, Boncsér Gergely, és sorolhatnám.
Közben elvégeztem Miskolcon az énekművész-, tanár szakot, aztán Debrecenben a művész MA-t. 2010-ben aztán minden korábbi munkámat abbahagytam, és azóta is csak az énekléssel foglalkozom.
– Nem hiányzik a színház?
– Énekesként szerencsére sok színházi produkcióban részt veszek, játszottam az Operettszínházban, a Müpában, a Maladype Színházban, Debrecenben. Bár nem vagyok klasszikus operai hang, sok énekes színházi szerep megtalál.
– Van kedvenc produkciód?
– Mindegyiket nagyon szerettem, szeretem. Talán annyi közös van a szerepeimben, hogy mindig azokat vállaltam és vállalom most is el, amelyik valamilyen szempontból kihívás. Vagy énekesi szempontból, vagy ha feszegeti a határaimat. És különlegesen fontos számomra a rendező személye.
– Ha végignézem a szerepeidet, nem mondható mindennapinak egyik általad megformált figura sem. A Csongor és Tündében egyszerűen zseniális volt a Mirigy alakításod.
– Nagyon szerettem az egész produkciót, amit Balázs Zoltán rendezett a Maladype Színházban. Borzalmasan, de egyben csodálatosan intenzív próbaidőszak előzte meg. Egy hónapig ültünk a szöveg fölött, hogy minden szónak valódi, számomra érvényes jelentése legyen. De én ezt nagyon szeretem és fontosnak is tartom. Alapvetően szeretek próbálni. Borbély László zongoraművésszel például van, hogy 15-20 próbát is csinálunk, ha egy dalestre felkérnek. Nem azért, mert nem tudjuk a darabokat egyetlen próba után is előadni, hanem mert két előadóművésznek a koncepciója találkozik és egyszerűen ennyi idő alatt lesz olyan szabadságunk, hogy a koncerten azt csinálhassuk, amit éppen akarunk. És így tudjuk a szerző művét a saját arcunkra formálni.
Vörösmarthy Mihály: Csongor és Tünde – Mirígy szerepében a Maladype Színházban (Szilágyi Ágotával) rendező: Balázs Zoltán – fotó: Németh Mónika
– Jó kérdésbe futottunk bele. Hosszasan lehetne itt arról beszélni, van-e jogosultsága annak, hogy mit hogyan „szoktak” előadni. A Fuga Mesterkurzusán elhangzott előadásodban hosszasan beszélsz arról, mennyire káros lehet az énekművészeknek – vagy bármilyen zenésznek – másokat megpróbálni utánozni.
– Igen. számomra a tanításban is nagyon fontos, hogy megtaláljuk a „saját hangot”. Milyen furcsa, hogy míg egy gyermeknek teljesen egyértelmű, milyen is az ő hangja, egy énekesnek sok év tanulás után gyakran már fogalma sincs erről. Ilyenkor visszanyúlunk a kezdetekhez. Nekem azért volt talán egyszerűbb a saját hangom megtalálnom, és megőriznem, mert egyrészt kiváló mesterektől tanulhattam, másrészt az éneklés és az énekes problémáival előbb találkoztam, mint hogy professzionálisan énekelni kezdtem volna, tehát nem a „saját káromon tanultam”.
– És talán azért is, mert egyetlen énekest sem ismerek, aki úgy énekel, ahogy te. Fogalmazhatnék úgy is, hogy felháborítóan természetes, amit csinálsz. Ezért is említettem az elején, hogy rólad mindenkinek VAN véleménye. Nehéz elmenni „csak úgy” amellett, ahogyan te énekelsz.
– Tudod jól, hogy sohasem érdekelt engem a mások véleménye. 46 évesen kezdtem énekelni. A 11 év alatt 450 fellépésem volt. Sokat éneklek, utazom, sohasem kellett azon gondolkodnom, mi lesz a következő évben. Szeretem, amit csinálok, teljesen mindegy, hogy egy kis falusi templomban énekelek húsz ember előtt, vagy nagy koncertteremben, ugyanazzal a lelkesedéssel teszem. Egyébként pont az egyik kis koncert után – Monteverdit énekeltem egy falusi tornateremben – jött oda hozzám egy régi zeneszerző ismerősöm, Szemző Tibor, hogy szeretné, ha részt vennék a filmes projktjeiben. Elég szkeptikusan fogadtam akkor ezt a dolgot. Utólag sokszor mosolygok ezen, mert fél év múlva ott voltak a meghívások, San Francisco, Los Angeles, Stockholm, Berlin, Zürich… Csupa különleges mozi, ahol élőben énekeltem.
Azt hiszem az élet meghálálja, ha valaki önazonos tud maradni, és tényleg hisz valamiben.
Tehát bárhol dalolsz, annak van hozadéka.
Max Frisch: Biedermann és a gyújtogatók – Feuerleiter szerepében a Debreceni Csokonai Színházban (Garay Nagy Tamással és Oláh Zsuzsával) rendező: Szabó K. István – Fotó: Máthé András
– Ha már az önazonosságot említed, egyszer mesélted, hogy gyerekkorodban egy ideig egy hűtőszekrény dobozában laktál.
– Bizony. Sokgyermekes családban nőttem fel, mégis nagyon fontos volt számomra a magány. Másfél szobás lakásban laktunk hatan, úgyhogy én berendezkedtem egy hűtőszekrény dobozába, és 1-2 évig az volt a „szobám”. Úgy 8-9 éves lehettem.
Már akkor fontos volt nekem a személyes tér, az inspiráló alkotói magány.
Emlékszem, egyik születésnapomra egy EGÉSZ kenyeret kértem. Biztos ki lehetne ezt elemezni. A szüleim egyszerűen elfogadták. Rendkívül elfogadóak voltak velem, ami segített abban, hogy megmaradjak olyannak, amilyen vagyok. Nagyon szerették egymást, és véleményem szerint ez is különleges burokban tartotta az életemet. Egyébként édesapám az egyetlen, akinek a kritikája a mai napig fontos számomra. És utólag mindig kiderül, hogy igaza van.
Kéringer László kisgyerekként – forrás az alany tulajdona
Az egyediségre visszatérve, akik gyerekkoromtól ismernek, mondják: „te mindig különleges voltál”. Nem tudom. Voltak furcsa dolgaim, de
életem egyik legfelszabadítóbb napja az volt, amikor 16 éves koromban ráébredtem, hogy nem vagyok zseni,
csak egy erősen intuitív ember, aki mellesleg jól csinálja azt, amit szeret csinálni. Azóta könnyebb az életem.
Mosolygok magamban. Az ember, akit zenei rendezőként ismertem meg a Miskolci Operafesztiválon, és a neve azért maradt meg bennem, mert képes volt egy négyezres jégcsarnok hangosított operaelőadásán teljesen akusztikus hangzást elérni, aztán énekmesterként egyetlen mondatával képes volt többéves szorongást bennem (és sok más énekesben) feloldani, akivel a szombathelyi diákjai a mai napig tartják a kapcsolatot, akinek az 1983-ban alapított Praetorius kamarakórusa a mai napig a kezei alatt létezik, akiről az a mondás járja színészek és énekesek között, hogy ha ő meghallgat, megtudod az igazat, mert kivételesen jó füle van és ráadásul őszinte is… hát, nem is tudom. Talán, ha mindannyian különlegesek vagyunk – ahogyan állítja – azért léteznek útmutatók, lámpások, akik kiragyognak. Csak hogy mi többiek tudjuk, merre kell menni…
