Ez a bejegyzés norvég vonósnégyesekről szól majd, és nem is akarok nagyon eltérni a tárgytól, de mégiscsak van abban valami felháborító, hogy a képen látható helyszínen volt a Lofoten Zongorafesztivál július 13-i délutáni koncertje. Nemigen lehet betelni a tájjal, és tizenkét órányi utazással, valamint egy elveszett bőrönddel a hátam mögött kimondhatatlanul vártam, hogy ezen a csodahelyen végre zenét hallgassak. Pech vagy szerencse: egy nemrég alakult kvartett játékával nyílt meg számomra a fesztivál.
Szóval kilépek a szállásom ajtaján, sétálok mintegy két percet, és betérek ebbe a galériába:
A „backstage” ezúttal valami ilyesmi:
Bocsánat, befejeztem, nem ezért vagyunk itt, hanem hogy „Lytt til mye god musikk!” A galéria rendezvénytermében egy pianínó és négy kottapult várja a közönséget. Oldalt várakozik négy norvég vonós, olyan fiatalok, hogy még az én harmincéves gyermeteg fejem is belefájdul. Ahogy arról már meséltem, mindössze néhány hónapja zenélnek együtt.
Nagyon tanulságos hallgatni őket: négy szuper tehetséges zenész, akik tulajdonképpen hiba nélkül játszanak, mégsem érik össze ez a négy hang.
Haydn-tételek és egy kortárs finn szerző rövid darabjai vannak műsoron. Elisabeth Lund Tomter kifejező arckifejezésekkel, világos és inspiráló mozdulatokkal vezeti csapatát, Daniel Goldin mérhetetlenül alázatosan figyel az elsőhegedűs minden gesztusára, a brácsás Oda Holt Günther jól érzi, mikor mozdulhat ki kísérő szerepéből, hogy énekeltesse hangszerét, Marcus Michelin pedig nagyon is ígéretes, telt, zengő csellóhanggal töri az utat egy szép karrier felé.
Izgalmas hangszínek, jól kitalált és megvalósított kontrasztok, megfelelően elkapott tempók, valami mégis hiányzik. Hogy is ne hiányozna?! Mégis hogy várhatnánk el egy néhány hónapja próbáló egyetemista kvartett tagjaitól, hogy a rutin, az összeszokottság és az egymás gondolatában olvasás képességével rendelkezzenek? Az út nagyon ígéretes, az efféle megmérettetés nagyon fontos, az elszántság és a szorgalom pedig tapintható. Életigenlő fiatalok önfeledt örömzenélése ez, pláne, mikor kiegészül Ryoma Takagi zongorajátékával egy Dvořák-tételben. És azt se felejtsük el, hogy az Engegård Quartet tagjai épp ezen a fesztiválon alapították meg formációjukat 18 évvel ezelőtt. Kívánom, hogy a lofoteni kvartettcsiholó energiák ezúttal is úgy működjenek, ahogy akkor.
A Levelek Lofotenból blog további bejegyzéseit ide kattintva olvashatod.
Az ifjú vonósnégyes turbó üzem-Mode-ba kapcsolt, amennyiben a délután egy órakor kezdődő koncertjüket követően este tízkor is színpadra léptek Henningsvær templomában.
Ők nyitották a hangversenyt Schubert „Rosamunde” kvartettjének lassútételével. Az estet értelmezhettük úgy is, mint egy norvég vonósnégyes-fejlődéstörténet, hiszen a fináléban a sokat emlegetett Engegård Quartet robbantotta fel a színpadot. Egy látszólag egyszerű Haydn-vonósnégyes szólt: a „Rider” (lovas) becenévre hallgató g-moll kvartett az op. 74-es sorozatból. Megpróbáltam olyan vad indítást keresni az interneten, ahogy Arvid Engegård és társai megnyitották ezt a darabot, de csak halvány árnyékát találtam:
A már-már ormótlan hangsúlyok, torz disszonanciák és groteszk előkék teljesen ellentétben álltak mindazzal, amit Haydn zenéje kapcsán megszoktunk. Vademberek és kifinomult udvari zenészek különös elegyei ültek a színpadon.
Csupa meglepetés, néhol vitatható túlzás és némi zenei kosz jellemezte az előadást.
Utóbbi nagyon velkommen számomra: arra utal, hogy a zenészek annyira benne vannak a darabban, hogy az indulat, a belső feszültség, a közölni vágyás felülír minden jólneveltséget és felesleges perfekcionizmust. Féleértés ne essék, az előadás nyomokban sem tartalmazott hibás hangokat, pusztán a hangindítás mellékzöngéiről, a meghúzott hanghoz hozzászóló felhangokról és egyéb apróságról beszélek – az élő előadás szépségeiről. Sugárzott Arvid Engegård gesztusaiból, hogy teljesen szabad, és bármit megtehet zeneileg, amihez csak kedve van. A sok előadásban legfeljebb buksisimit érdemlő Haydn-zene megtelt élettel, vagány volt és újszerű. Csak próbáljuk meg elképzelni az alábbi zárótételt, ahogy temperamentumos, spanyolos, fülledt feszességben megszólal az éjszaka 11-kor betűző nap fényében.
Aki nem hiszi, hogy így volt, járjon utána. Lesz rá lehetőség, hiszen az Engegård Quartet novemberben Budapestre látogat, hogy fellépjen a Kamara.hu több koncertjén is. Játszanak oktett és zongoraötös részeként, de megszólal „A halál és a lányka” nevű Schubert-kvartett is, ahol aztán van lehetőség megvillantani a norvég energiákat.
És hogy mi történt a két vonósnégyes között? Arról a következő levélben számolok be. Elöljáróban csak annyit: Simon Izabella zongorázott…
