Ahogy az előző cikk végén megígértem, ideje, hogy beszéljünk Simon Izabella zongorajátékáról. Aki hallotta már őt zenéről nyilatkozni, vagy látta már, milyen átszellemülten ül le a hangszerhez, tudja, micsoda mélyérzésű zenészről van szó. Hát még aki hallotta őt zongorázni! Távol a megszokott koncertközegtől, egy visszafogott tempójú, nyugodt és gyönyörű tájon, jóbarátok között ez az érzékenység mintha tovább hatványozódna. Úgy is mondhatnám, Izabella játékának jól állnak a norvég szigetek.
A Lofoten Zongorafesztivál maréknyi magyar előadójának egyike, Simon Izabella telis-tele van zenén túli, de a zenélésére is kiható kreatív ötletekkel. Várjon Dénessel közös kamarazenei fesztiválja, a Kamara.hu idei témája, a Saját szoba is régóta mozgatja fantáziáját. Az olvasott történetek, a felfedezett összefüggések és a fejében megszülető mesék mind-mind beépülnek játékába, amely így a precizitáson túl megtelik eredeti ötletekkel, kedves és szerethető gesztusokkal. Produkcióiból kihallik, hogy számára minden egyes mű személyes ügy. Előadásának igazi légköre van, ő a fesztivál szeretetaurájú művésze.
Simon Izabella rögtön a fesztivál nyitókoncertjén bemutatkozott a norvég közönségnek, ahol egy Beethoven-triót és egy Bottesini-elégiát játszott kamarapartnereivel. Másnap az An die ferne Geliebte című Beethoven-dalciklust adta elő a bariton Johannes Helddel. (Róla részletesebben később.) Amiről viszont a száraz tényeken túl is be tudok számolni, az többek közt a július 13-i késő esti program, ahol a Mode Vonósnégyes és az Engegård Quartet előadása között foglalt helyet a Debussy- és Liszt-művekből álló szólóblokkja: két oldást hozó francia darab között egy kis letaglózó gyász három tételben Liszt-módra.
A blokk Debussy Arabesque-jével kezdődött. Gyöngyöző, csillogó futamok fodrozódtak, mintha csak a Norvég-tengeren tükröződő napfény játszadozna a szemünkkel. Egészen más hangulatú csillogás és fodrozódás, inkább baljós hullámzás jelent meg Liszt Schlaflos! Frage und Antwort című noktürnjében, amelyet most a fesztivál egy másik zongoristája, Paul Lewis előadásában idézhetünk fel:
A darab elcsendesedése szépen vezetett át a program talán legszívszorítóbb művére, a Wagnernek emléket állító Gyászgondolára.
Nem egyszerű fenntartani a figyelmet ebben a töredezett, lassan kibontakozó darabban, de Simon Izabella lényéből sugárzik valami olyan átélés, amely nem engedi a közönség figyelmét elkalandozni. A Zarándokévek első kötetének záródarabja, A genfi harangok kerekítette le a Liszt-művek sorát, visszahozva kicsit Kathryn Stott szólókoncertjének harang-hangulatát. Szintén egy zárószám, Debussy Prelűdök című gyűjteményének első sorozatából a Minstrels oldotta fel a liszti komolyságot. Simon Izabella jó érzékkel keverte ki az éles staccatók, váratlan hangsúlyok, visszhangszerű repetíciók és gúnyos előkék arányát. Az addigi tematikától kissé elütő, de a megjárt mélységek után nagyon is jóleső választás volt ez, ahol fel tudunk lélegezni, de azért ott marad bennünk egy kis kétely: viccesek vagy inkább szánnivalóak ezek az artisztikus, akrobatikus zenész udvari bolondok? És bár korántsem a legtipikusabb előadás, álljon itt a mű maga Debussy előadásában:
Az a fajta zenére való odafigyelés, amit korábban említettem, természetesen kiterjed a kamarapartnerekre is. A fesztiválon több négykezes-felállás is tervben volt, ám a Covid miatti óvatosság jegyében végül a legösszeszokottabb párost, Simon Izabellát és Várjon Dénest hallhattuk legtöbbet négykezesezni. 13-án a Lofoten katedrálisaként emlegetett templomban Ravel Lúdanyó meséi című sorozatát adták elő. (Köszönöm az élményt, hogy hallhattam a rövid prózai bevezetőket norvégul.) Egymás gondolatában olvasás, a legkisebb részletekig terjedő kidolgozottság, könnyed történetmesélés és persze végtelenül finom, törékeny hangzások. Lehet, nem most játszották először együtt ezt a művet. Bárcsak jelenne meg róla a közeljövőben lemez…
Másnap a leknesi kulturális központba kihirdetett koncerten kettősünk közreműködésével a közkedvelt Keleti képek került a kiéhezett közönség elé. Ugyanazon a hangversenyen Simon Izabella másik szenvedélyéből, a dalirodalomból is adott egy rövid ízelítőt. Német dalok német baritonnal: Brahms Négy komoly ének című ciklusa Johannes Held énekével. Simon Izabella alázatos, nem tolakodó, inkább támogató, de azért határozott zongoraszólamát már jól ismertem, és ezúttal sem okozott csalódást. Heldet viszont először hallottam.
A koncerteken kívül végtelenül szórakoztató és jókedvű bariton a Brahms-dalok előtt is szólt pár kedves szót a közönséghez; a következő pillanatban pedig teljesen átlényegült. Bár nem erre használjuk, nekem mégis az énekbeszéd szó jutott eszembe: gyönyörűen megrágott, tisztán érthető, konkrét hangmagasságon megszólaló, de sokkal inkább elmondott, mintsem elénekelt szavak, a szöveg megigéző stílusú elmesélése történt a színpadon. Olyannyira expresszív volt a szövegmondás, hogy pofonként ért, mikor egy magasabb hangnál Held gikszerezett. Mintha a német és az olasz énekiskola találkozott volna, de az átállás nem volt zökkenőmentes. Az alsó lágéban tökéletesen működő énektechnika után a művész a magas hangnál operaszerűbb hangképzésre váltott volna, ezzel egy pillanatra megakasztva az addigi elképesztő flow-t.
Visszatérve Simon Izabella előadásaira, a zongoraművész megint megcsinálta: magába szívta a norvég táj szépségeit, erőt merített a zenészbarátok közelségéből, átvette a fesztivál szellemiségét, és mindezt zenévé konvertálta. Nemcsak zenei élményeket ad, de zeneszeretetre is tanít, mintha csak azt mondaná: Lytt til mye god musikk!
