Tíz év után végre újra Budapestre érkezik a Compañía Antonio Gades. Az a flamenco, amit ők hoznak, nem olcsó turistalátványosság, hanem a műfaj mély értéséről tanúskodó, hiteles és megrendítő színpadi teljesítmény. Antonio Gades spanyol táncművész és koreográfus korszakalkotó Carmenje 1983-ban először filmvásznon kelt életre s nyert Oscar-díjat, majd ugyanabban az évben a színpadon is világhódító útra indult. A Compañía Antonio Gades Carmen előadása 2021. 10. 17. és 18. este 19.00-kor látható a Müpában.
Korokon és kultúrákon ível át a dohánygyári cigánylány története: Prosper Mérimée 1845-ös novelláját Georges Bizet kereken harminc évvel később formálta a világ egyik legtöbbet játszott operájává. Ahogy egyik elemzője megjegyzi: a spanyol lány története francia mítosszá változott, amelyben Carmen érzéki szépsége veszejti el a férfiakat. A spanyol kultúra ezekben a feldolgozásokban csupán háttér, díszlet: vaskos sztereotípiák nőről és férfiról, szerelemről és szenvedélyről.
Amikor 1983-ban Carlos Saura filmrendező Antonio Gades koreográfus közreműködésével elkészítette a hamarosan a legjobb idegen nyelvű mozi Oscarjáért és az Arany Pálmáért is versengő Carmen-filmjét, új fejezet nyílt a recepcióban. Saura és Gades közös alkotása két ponton tér el gyökeresen nagynevű elődeik műveitől. Először is keretet kapott a mese: a fikció szerint egy koreográfus a készülő Carmen-előadáshoz keresi a megfelelő táncosnőt. A férfi természetesen beleszeret választottjába, ettől fogva pedig az eredeti történet és a balett-teremben zajló szenvedélyes akciók elválaszthatatlanul egymásba fonódnak.
A másik nagyszerű újítás Gades korszakos flamencotánca, amely a szemünk előtt, a próbaterem nagy tükrös falai között születik meg. Fontos felmérnünk ez utóbbi valódi jelentőségét: abban, hogy az operaszínpadokon gyakran leegyszerűsítve, démoni csábítóként ábrázolt cigánylány karaktere itt összetett, árnyalt, gyötrődő alakká változik, a flamencónak meghatározó szerep jut. Gades Carmenje – a koreográfus szavaival –
nem férfifaló, hanem szabad nő, aki végtelen szabadságvágyában inkább a halált választja, minthogy feladja elveit.
Saura és Gades radikális, azonnal elsöprő kritikai és közönségsikert arató Carmen-olvasata a filmvászonról költözött a színpadra. 1983. május 17-én a Théâtre de Paris nézői tapsolhattak először a filmmel gyakorlatilag párhuzamosan készülő produkciónak, melyben a mozinak nemcsak ikonikus jelenetei, de számos közreműködője is megjelent. Gades maga is színpadra lépett, de az előadás emblematikus alakja természetesen a címszerepet alakító Cristina Hoyos volt: a legnagyobb spanyol napilap a bemutató után nem sokkal Carmen neve Cristina címmel közölt róla hosszú portrét.
A máig tartó siker okainak részletezése előtt érdemes a 20. század egyik legnagyobb hatású koreográfusáról és táncosáról, Antonio Gadesről szólni. A világ táncszínpadait meghódító művész messziről, nagyon messziről érkezett: 1936-ban született Alicantéban, és élete első évtizedeit a nélkülözés, illetve szegény sorsú családjának segítése határozta meg.
Az állandó éhezésnek köszönheti pályáját: egyik szomszédja javasolja a fiúnak, hogy kezdjen el táncot tanulni,
néhány év múlva pedig már sikeres előadóművészként látjuk viszont. Sokféle stílussal megismerkedett, hogy húszas évei végén rádöbbenjen: García Lorca feketén csillogó sorai meg az andalúz világ mágikus zsánere, azaz a flamenco világa az ő igazi otthona.
És miközben Gades sokat és sokfelé táncol, az 1960-as években elkezdi kialakítani saját, összetéveszthetetlen koreográfiai stílusát. Kitartóan kutatja a flamenco gyökereit és a műfaj jelentésrétegeit, miközben határozottan elzárkózik a zsánert lebutító, szavai szerint prostituáló turistacsalogató látványosságoktól. Hosszú útja során a társművészetekből, az irodalomból és a festészetből is merít. A művész és a magánember azonos, nemes elveket vall: Franco diktatúrája elleni tiltakozásként a hetvenes évek közepén visszavonul a táncospályától, de a rezsim bukása után a Spanyol Nemzeti Balett vezetését örömmel vállalja.
A nyolcvanas évek egy korszakos találkozásról szól: Antonio Gades és a filmrendező Carlos Saura először a koreográfus 1974-es Vérnászának filmverzióján dolgozott együtt 1981-ben. A mozi valódi jelentősége abban áll, hogy
a sokáig helyi érdekűnek tételezett flamenco végre globális rajongótábort szerzett.
A folytatás szinte elvárás lett: 1983-ban jött a Carmen, először a filmvásznon, aztán a színpadon, majd a trilógiát záró 1986-os El amor brujo (Őrült szerelem) is elsöprő sikert aratott a színházakban három évvel később, Fuego (Tűz) címmel. Gades saját társulata világjáró kompániává növi ki magát: 2004-es halála előtt néhány hónappal a koreográfus alapítványt hozott létre, melynek feladata küldetésének életben tartása. Gades előadásai tehát velünk vannak, az idő pedig nem fog rajtuk.
„Egy ilyen nőt száz évvel ezelőtt nem lehetett igazán megérteni. Ma Carmen alakja mindenestül érvényes… Sok dolgot hiányolok a férfiakból, különösen a spanyolokból. Birtokolni akarják a nőt, és képtelenek felfogni, hogy néha csak egyedül akarunk lenni” – a színpadi verzió ragyogó Carmenje, Cristina Hoyos gondolatai összecsengenek Gadesnek a lányról alkotott elképzeléseivel.
Az ő Carmenje merész, kihívó, a szó legjobb értelmében véve gátlástalan nő: nemes és öntudatos lény, akit a férfiak képtelenek megérteni.
Az egyik francia kritikus a párizsi ősbemutató után megjegyezte: Mérimée hozta el Franciaországba Carment, de Gades vitte vissza őt Spanyolországba. A legendás, tíz év után újra Budapesten látható táncszínházi előadás 1983-ban felbolydította a táncértő közönséget. A flamenco ugyanis először mesélt történetet, nem is akármilyet: az autentikus, ősi tánc és a balett, az élő zene és a bejátszott operarészletek, meg persze a kivételes erejű táncosok lobbanékony elegyet hoztak létre. A detonáció ma is garantált.
Carmen: Esmeralda Manzanas
Don José: Álvaro Madrid
Torreádor: Jairo Rodríguez
Férj: Miguel Ángel RojasKözreműködő táncosok: Cristina Carnero, María José López, María Nadal, Virginia Guiñales, Raquel Soblechero, Ana del Rey, Ana Pardo, Miguel Lara, Antonio Ortega, Pepe Vento, Santiago Herranz, Ángel Navarro
Közreműködő zenészek: Alfredo Tejada, Enrique Bermúdez „Piculabe”, Juan Carrasco „Juañares” – ének, Antonio Solera, Basilio García – gitárDramaturg: Antonio Gades, Carlos Saura (Prosper Mérimée műve alapján)
Látvány: Carlos Saura
Díszlet: Antonio Saura
Jelmez: Carmen Sánchez
Fény: Antonio Gades, Carlos Saura
Hang: Alberto Palanques
Koreográfus, rendező: Antonio Gades, Carlos Saura
