Дeva (Takács Dorina), Saya Noé (Kőrös Mimi) és az I Am Soyuz projektet létrehozó Bozóky Felícia Lili: három fiatal nő, akik maguk írják, hangszerelik és adják elő dalaikat. Férfiak esetében megszokott, hogy saját maguk állítják össze zenéjük minden részletét, a nőknél azonban még mindig ritkaságszámba megy – vajon mi lehet ennek az oka? Október 19-én a Liszt Ünnep keretében megtudjuk.
Nőként dalokat írni
Az elmúlt években a nemzetközi popzenei sajtó és a szakma is komoly önvizsgálatot tartott. Úgy tűnhet, hogy a nőknek egyre kevésbé kell megküzdeniük az érvényesülésért – bár a Keret blog Zenészlányok mondják el, milyen nőként létezni a hazai zeneiparban című 2018-as összeállításában számos, ezzel ellentétes történetet olvashatunk –, ugyanakkor a nem tudatos cselekvésminták továbbra is élnek, hatnak. Gyakran internalizált szexizmus is társul ezekhez, vagyis amikor a nők maguk is elhiszik, hogy nem érthetnek a gitárhoz vagy a kütyükhöz. Az angolszász zenei sajtóban elterjedt feminista kritika még tovább megy: eszerint a könnyűzene egész hagyományos értékrendszere kimondatlanul ugyan, de férfiközpontú.
A helyzet azért mindenképp jobb, mint korábban. Hazánkban a 2010-es évek óta 15–17% az Artisjusnál regisztrált női szerzők aránya, míg 2005 előtt mindössze 5% volt. Ha pedig többen mennek zenei pályára – a megszokott énekesnői szerep mellett –, akkor egyre több lesz a példakép, hiszen (mint ahogy például Palya Bea sokszor hangsúlyozta) nem is olyan rég az énekes-dalszerző nők nem találtak itthon követhető példákat.
Az első látványos változást a 2010-es évek elejének „hálószobapop-robbanása” hozta, amikor a korábbiakhoz képest magas lett az egyedül zenélő (a dalokat megíró, feljátszó, a netre feltöltő) nők száma. Mint Barna Emília szociológus kutatásából tudhatjuk, ennek részben az is az oka, hogy a hálószoba – metaforikus és valós értelemben véve egyaránt – biztonságos, elszigetelt közeget jelent. A zene nvilvános tereiben jelen lévő férfidominancia itt nem – vagy legalábbis kevésbé – érezhető.
A Liszt Ünnep októberi koncertje az Akváriumban pedig már egy újabb generáció határozott bejelentkezése. A három fellépő magától értetődő természetességgel tölti be az énekes-dalszerző-producer szerepet. Játékos, érzelmes, a műfaji határokat szabadon kezelő zenéjük hamar komoly sikereket hozott nekik.
Slágeres, de még inkább személyes
A Saya Noé néven alkotó Kőrös Mimire kiváltképp igaz ez, hiszen elérte azt, ami sok zenész számára csak álom: csak a zenével foglalkozik; évek munkájával komoly, 35 ezres rajongótábort épített ki a Twitchen. Dalain érződik, hogy előadóként és szerzőként is a kisujjában vannak a mai, elektronikára alapuló popzene fogásai. Nem véletlen, hogy több európai rádió és playlistkurátor felfigyelt rá, ám itthon még nem fedezték fel. Ugyanakkor a slágerességnél fontosabb számára, hogy zenéje személyes legyen. Olykor kedvesen játékos, máskor komoly mélységek nyílnak benne; az alternatív elektropop címkével leírható zenébe az art pop elemei is bekerülnek. (Előkerül a brácsa, a gordonka és a fuvola is – Mimi családtagjai játszanak rajtuk.)
Museum of Sins című bemutatkozó albuma mögött komoly koncepció áll: a lemez „egy szerenád a mindannyiunkban ott rejtőző jóhoz, rosszhoz és csúnyához, olyan dalokkal, melyek rétegei egyaránt megörökítik az élet szép és gondterhelt pillanatait”.
Elveszett szerelmes dalok az űrben
Bozóky Felícia Lili, azaz I Am Soyuz dalai annyira személyesek és közvetlen hatásúak, hogy őt hallgatva önkéntelenül úgy képzeljük, a zene most, a szemünk előtt születik az érzéseiből. (Bár valójában komoly munka is áll mögöttük.) Koncertjein a számok között személyes történeteket oszt meg a közönséggel.
Az indie folkként leírható zenében az összhatást Lili éneke és azon átsugárzó személyisége mellett az általa használt hangszerek (gitár, ukulele, bendzsó, tangóharmonika, omnichord és egy ún. pocket piano) hangzása alakítja. Ő maga a következő meghatározást használja: „szerelmes dalok arról, hogy milyen az űrben elveszve lenni”.
I Am Soyuz bejárta a világot; turnézott Japánban, Izlandon, és „véletlenül” fellépett a legendás amerikai Burning Man fesztiválon. A zenélés mellett Stockholmban gyerekorvos. Erről árulkodik bemutatkozó albumának címe is: a Whipple egy műtéti eljárás, melynek során a hasüregből a gyomor és a hasnyálmirigy jelentős részét eltávolítják – ahogy ő kiadta élményeit a dalokban. Emellett, ahogy a Tiszatáj folyóiratnak elmondta, „orvosként rengeteg mindent kapok a betegektől, beleleshetek mások életébe, álmaiba és nehézségeibe. Ebből hihetetlenül sokat lehet tanulni, az ember világképét az alázatosság, a mások megértésére való törekvés felé irányítja.”
Hipnotikus elektronika és népdalok
A Дeva néven zenélő Takács Dorina gyerekkorában néptáncolt, zenei iskolába járt, majd amikor 2020 elején, 19 évesen megjelentette első dalait, hamar elérte, hogy a szakma – és egyre inkább a közönség is – megismerje a nevét. 2020 őszén már ott szerepelt a HOTS shortlistjén (amelyen egyébként Saya Noé is ott van), vagyis a zenei szakemberek által a nemzetközi karrierre leginkább alkalmasnak tartott előadók között, és hamarosan online showcase fesztiválra is hívták.
Sajátos zenéjét a folktronica tág kategóriájába sorolhatjuk: népdalok ihlette énekét hipnotikus elektronikus közegbe, finom szintik és effektek, törzsi és house-os ritmusok közé ágyazza be. Dalain érződik, hogy határozott elképzelése van arról, mit szeretne elérni, és ezt meg is tudja valósítani – nyoma sincs a kezdő lépések bizonytalanságának. Ő is képes egyszerre játékos és mély lenni. „Feladatomnak érzem, hogy dalaimmal harmóniát teremtsek, elgondolkoztassak és hidat képezzek a modern zene és a tradicionális magyar népzene között” – mondja.
A cikk eredetileg a Liszt Ünnep hivatalos magazinjában jelenet meg.
