Bár hőskoruk a 19. századra tehető, valójában már évszázadok óta rajongunk a hangszerükön fortélyosan, villámsebes mesterfogásokkal játszó virtuózokért. Bár mindig akadtak, akik öncélú bujálkodásnak tartották a zenei mutatványokat, Liszt Ferenc feljegyzései arról tanúskodnak, hogy a technikai fölény egykor kéz a kézben járt a tartalmi mélységgel, egy muzsikus pedig, ha mestere volt a hangszerének, szükségképpen csak virtuóz lehetett. Utánajártunk, hogyan változott az utóbbi két évszázadban a virtuózok megítélése. A Liszt Ünnep keretében pedig lehetőségünk nyílik meghallgatni néhány közöttünk élő virtuózt is. A Zeneakadémián október 11-én a Janoska Ensemble, október 17-én Szabó Dániel cimbalomművész zenei formációja, október 19-én pedig Oláh Kálmán ad koncertet.
„Olyan rendkívüli feltűnést keltett, akkora varázserővel hatott hallgatói fantáziájára, hogy tehetségére máig nem leltek természetes magyarázatot” – írta Liszt Ferenc egykori példaképéről és kollégájáról, Niccolò Paganiniről, akit 1832 áprilisában hallott először Párizsban. Sajnos az „ördög hegedűsének” játékát – ahogy Lisztét – hangfelvételről nem, csak egykorú beszámolókból ismerjük. Próbáljuk csak elképzelni, mi lehetett a titka, ha még a francia fővárosban is csodájára jártak, ahol virtuózokból – főleg zongoristákból – igazán nem volt hiány: Kalkbrenner, Moscheles, Thalberg, Dreyschock csak néhány a mára elfeledett nevek közül. Chopin csalódottan írta egy levelében, hogy sehol sem talált annyi ostoba embert s annyi virtuózt, mint Párizsban, Heinrich Heine pedig, aki mindig gyanakvással figyelte a mutatványosokat, csak lengőtrapéz-iskolaként emlegette őket. Gyorsan játszottak, mint a gép, s ezzel talán mindent elmondtunk róluk.
Egy hangszer helyett százat
De mi nyűgözte le Lisztet Paganini játékában? Leginkább a hangszer határainak kitágítása. Olybá tűnt neki, mintha nem egyetlen hegedűt hallana, hanem rögtön hármat, a merész ugrások, széles glissandók, tremolók, spiccatók és scordaturák gyors egymásutánja ugyanis többet ígért a sebességnél. Egész pontosan azt, amit Liszt később meg is valósított a zongoránál: hogy az egy szál hangszer több legyen, mint aminek látszik, akár egy egész szimfonikus zenekar színességével tudjon hatni.
Miután hallotta Paganinit, Liszt tíz-tizenkét órákat gyakorolt hangszerén. Oktávokat, terceket, szexteket, skálákat, futamokat. Ha hihetünk a lelkes hangú feljegyzéseknek és levélrészleteknek, munkája korántsem volt monoton vagy gépies: „Már két hete dolgoznak szellemem és ujjaim, mint két megszállott ördöngős – Homérosz, a Biblia, Platón, Locke, Byron, Hugo, Lamartine, Chateaubriand, Beethoven, Bach, Hummel, Mozart, Weber mind itt vannak körülöttem” – írta egy svájci kollégának, s itt olvasható a híres vallomás is: „Oh, ha csak meg nem bolondulok – művészt lelsz bennem, ha eljössz!”
Az embernek kedve támad visszakérdezni, ugyan mi szükség filozófiai könyvekre az oktávozáshoz, de Liszt elméjében – ahogy a romantikus zenészében – a virtuozitás nem egyszerűen gyorsaságot és cirkuszi mutatványt jelentett. A zongoratechnika kitágítása a Parnasszus meghódítását és az ember átlényegülését jelentette, a technikai kihívásban egyfajta erkölcsi feladat is rejlett. (Jól tükrözi ezt a Transzcendens etűdök sorozata, aminek eredeti kötetcíme „felsőbbrendű nehézségű” darabokat ígért.)
Felgyújtja a szépség iránti lelkesedést
Liszt így vallott egy néhány évvel később írt nyilvános úti levélben, amit egy francia magazin közölt:
„Mert látod, a zongorám számomra az, ami a tengerésznek a fregattja, ami az arabnak a paripája – még több talán, mert a zongorám ezideig én voltam, az én szavam, az én életem; bizalmas letéteményese mindannak, ami ifjúságom legégőbb napjaiban háborgott agyamban; benne élt minden vágyam, minden álmom, minden örömem és minden bánatom.”
Amikor a zongoraművész – még javában virtuóz éveiben – nekrológot írt az ötvenhét évesen elhunyt Paganiniről, már nem félt kritizálni is egykori idolját, amiért nem önmagán belül, hanem kívül tűzte ki „az elérendő célt”. S hogy mi a virtuozitás célja, azt egy másik helyen így öntötte szavakba: az, ami „az emberi szívekben felgyújthatja és táplálhatja a jósággal oly rokon szépség iránti lelkesedést”.
Erény vagy bujaság?
A zene fogalma gyökeresen átalakult a 19. századra: Bach vagy Haydn művészete „tiszta zene” volt, a világtól különálló mértani vagy lélektani szerkezet, amely csak önmagára mutat, Beethoven után, a romantika idején felértékelődtek a hang- és tájfestő jellegzetességek. Lisztről, akit a karikatúrákon gyakran ábrázoltak tucatnyi hadonászó karral, a hozzáértő fültanúk azt is megjegyezték, hogy mindegyik ujja más színt játszik a zongorán: „az ujjaival hangszerel” – írta egyikük.
A kottákból pedig kitűnik, hogy valóban ez volt a virtuóz célja. Van, ahol kürt-, van, ahol fuvolaszerű hangot kér az előadótól, vagy éppen a vonós pizzicato utánzását. Érzékenységére és tudásvágyára jellemző, hogy Paganini után Chopin gyakorolta rá a legnagyobb hatást, aki számára nem a technika, hanem a költői kifejezés volt elsődleges. Liszt kifinomult virtuozitását pedig semmi nem dicséri jobban, mint Berlioz, Wagner vagy Saint-Saëns nagyrabecsülése és rajongása, akik soha nem hódoltak volna be a „lengőtrapéz-iskolának”.
A nyelv könnyen megtréfálja az embert, máskor azonban jól megvilágít egy kérdést: az olasz virtù szó nemcsak erényt, hanem mesterségbeli tudást vagy rátermettséget is jelent. A hangszeres kiválóság a romantika előtt is lenyűgözte a közönséget: a barokk korban a színes, ötletekkel teli improvizációt értékelték a leginkább, Mozartról pedig azt írták, hogy „gyöngysorokat font a folyékony hangok örvényéből”. Manapság a látványosan nehéz, csillogó előadásokat szokás virtuóznak nevezni.
Pedig nem a gyorsaság teszi a virtuózt, hanem – miként Liszt példája mutatja – választásainak alkalmassága, sokfélesége, muzikalitása, s ideális esetben „a jósággal oly rokon szépség”.
A virtuozitás fogalmához gyakran negatív felhang társul, és a mutatós játékot sokan hajlamosak szembehelyezni a tartalmas, mély zenéléssel. A virtuóz művészetben valóban van valami nagyvonalú pazarlás – haszontalan, esztelen, miként az értékes ékszerek –, de mielőtt hitet tennénk a puritanizmus mellett, emlékezzünk rá, ezek a fogalmak folyton változásban vannak. Vladimir Horowitz, akit az „utolsó romantikus” zongoraművészként emlegettek, egy ízben így morfondírozott: „A szótár szerint a »romantikus« azt jelenti: szeretetet vagy mély törődést mutat, heves, szenvedélyes, izzó. Nem tudok egy zeneszerzőt sem, akire nem igazak ezek a szavak. Akkor hát nem romantikus minden zene?” Horowitz nyomán mi is definiálhatjuk a virtuóz szót: mély odaadással és biztos tudással műveli szakmáját; akkor hát nem virtuóz minden nagy zenész?
Közöttünk élő virtuózok
A Liszt Ünnep három koncertje különböző módokon idézi meg a virtuozitás romantikus hagyományát. A világhírű pozsonyi Janoska Ensemble zenei világa számtalan forrásból építkezik. Bachtól Bernsteinig B betűs szerzők műveiből áll hangversenyük műsora, átdolgozásaikban az improvizációnak éppolyan fontos szerepe van, mint az egymással való konstruktív versengésnek.
Szabó Dániel cimbalomművész és zenésztársai koncertje Liszt és a virtuozitás jegyében zajlik a Zeneakadémián. „A cimbalmot egy kifordított zongorához tudnám hasonlítani, a hangszeren való játék már önmagában látványt jelent. A virtuozitás elválaszthatatlan a hangszertől, hiszen ez a népzenének és a cigányzenének is lényegi eleme – mondta Szabó Dániel.
„Úgy gondolom, a virtuozitás nem öncélú, ha nem merül ki önös versengésben. Egykor szokás volt, hogy a hangszeresek összejönnek, és megmutatják egymásnak, mire képesek. Ismert nótákat játszottak különböző hangnemekben és variációkkal. A mi koncertünk a zene sokféle arcát mutatja meg – a klasszikustól a népzenén át a jazzig. Szeretnénk, ha a virtuozitás nemcsak sebességet, hanem rugalmas átjárást is jelentene a stílusok között.”
A koncerten népi együttesen, szaxofonon, klarinéton, tárogatón, zongorán és cimbalmon játsszák el Liszt kompozícióit, valamint az azokat ihlető eredeti – népi vagy cigányzenei – forrásokat.
Oláh Kálmán zongoraművész számára is megkerülhetetlen Liszt személye:
„Nemcsak a zenében kereste az újdonságot és a kalandot, hanem az életben is; ha van valaki a romantikusok közül, aki mindenestül meg akarta ismerni a világot, az Liszt. Tudásszomja a tudomány, a vallás és a művészet kérdéseiben is csillapíthatatlan volt.”
Oláh Kálmán a Zeneakadémián saját parafrázisokat és reflexiókat is eljátszik Liszt műveire. Ez a gyakorlat a zeneszerzőtől sem volt idegen: Beethoven, Donizetti vagy éppen Chopin műveit dolgozta át szívesen. A zongoraművész azt mondja, egy parafrázis esetében szereti meglepni magát, az improvizáció és a zeneszerzés pedig rokon területek: „A rögtönzést zeneszerzéssel is meg lehet tanulni, zenét szerezni pedig nem lehet anélkül, hogy ne rögtönözzön rendszeresen a muzsikus.”
A zongoránál azonban kevésbé érdekli Liszt személye, annál jobban a hangjegyek és a harmóniák: „Miközben mélyen tisztelem azokat, akik Lisztéhez hasonló magas technikai tudással rendelkeznek, engem a mester életművéből is azok a darabok ragadnak meg, amikben mélyebb jelentést találok. Nem véletlenül kerültek a műsoromba a Faust-szimfónia és a Consolations részletei.”
További információk a Liszt Ünnep programjairól tematikus blogunkban, ide kattintva érhetők el.
