A városi cigányzenei hagyomány magas fokú művelése és a jazzben való mesteri jártasság mellett jóval több köti össze Tcha Limbergert és ifj. Sárközi Lajost. Mindketten egy eltűnőben lévő zenei kultúra ápolói, akik generációk óta hordozzák sejtjeikben a zenét, és zsigeri tehetségük mellett olyan kitartással haladtak az úton, ami a világon a legjobbak közé emelte őket. Így nem túlzás azt állítani, hogy a két karizmatikus hegedűs első színpadi találkozása – amelynek a Liszt Ünnep ad otthont – az égben köttetett. A koncertre október 8-án kerül sor a Magyar Zene Házában.
Aki a sejtjeiben hordozza a zenét
A belgiumi Bruggéből származó flamand-szintó Tcha Limberger gyerek volt még, amikor elvesztette szeme világát, ez azonban nem akadályozta meg abban, hogy folytassa a családi hagyományt. Vándormuzsikus családja híres muzsikus ősökkel büszkélkedik: hegedűs volt a nagyapja, ahogy a bátyja is, de zenészek a bácsikái és az apja is.
„Valahogy fel sem vetődött bennem soha, hogy én más is lehetnék, mint zenész. Az egyetlen kérdés, ami felmerült: milyen zenét játsszak?” – mondta korábban a Recordernek. Kivételes tehetsége egészen korán megmutatkozott, a flamenco műfaja pedig már gyerekként magával ragadta, és kilencévesen már fellépett.
Tcha Limberger, a „kamumagyar”
A gitárt egy idő után viszont hegedűre cserélte – ami egyébként a nagyapja hangszere is volt –, és mivel a manus cigányok körében mindig is nagy tiszteletnek örvendett a magyar zene, huszonöt évesen úgy döntött, Magyarországra látogat, hogy autentikus környezetben és a műfaj legismertebb muzsikusaitól sajátítsa el a magyar kávéházi cigányzenét.
„A manus cigányoknál a magyar nóta a zenélés elképzelhető legmagasabb szintje. Szóval, mikor már két éve tanultam hegedülni, elmentem Budapestre, és ott láttam Boros Lajost, Járóka Sándort, Buffó Rigó Sándort, a korszak nagy neveit, és kész voltam: ó, hát ez kell nekem, ezt akarom megtanulni”
– mondta. De hamar rájött arra is, hogy a magyar nótákat nem fogja tudni anélkül hitelesen és teljes átéléssel játszani, hogy ne ismerné a szövegüket, ezért Braille-írással megtanulta a magyar nyelvet.
„Viccesen azt szoktam néha mondani magamról, hogy kamumagyar vagyok, a tiszteletbeli szebben hangzik. Valóban sok időt töltöttem már Magyarországon és Erdélyben, elég jól megtanultam a nyelvet is. Hosszú éveken keresztül csak magyar népzenével foglalkoztam” – mesélte egy, korábban a Fideliónak adott interjújában. A népzenei és a cigányzenei tradíciók magas szintű művelése mellett Tcha Limberger azonban a Django Reinhardt zenei világa nyomán ismert manouche jazz elsőrangú képviselője is lett.
Aki már újszülöttként hangszert választott magának
Ifj. Sárközi Lajosnak is a vérében van a zene, ami nem csoda, hiszen hétgenerációs zenészdinasztia sarja. „Nem volt olyan férfi a családban, akinek polgári foglalkozása lett volna. Mindenki vagy hegedűs volt, vagy brácsás, nagybőgős, cimbalmos. Egyértelmű volt, hogy én is zenész leszek” – mondta egy interjúban. Az pedig, hogy a hegedű lesz az ő igazi hangszere, már közvetlenül születése után bebizonyosodott.
Amikor ugyanis az újszülött világra jön, a roma zenészhagyomány szerint vagy az apa, vagy a nagypapa – de általában utóbbi – bevisz neki egy vonót a kórházba, és ha az újszülöttnek rááll a keze, akkor szinte borítékolható, hogy prímás lesz, vagy valamilyen más vonós hangszeren fog játszani. Így kapta meg Lali – ahogyan a legtöbben hívják – már a kórházban az első vonóját. Egy-két éves korában pedig már hegedülni tanult, kezdetben az édesapjától, majd ötévesen beíratták a Józsefvárosi Zeneiskolába. Tizenkét éves volt, amikor a Zeneakadémia különleges tehetségek számára fenntartott osztályába került, és innen, ahogy mondani szokás, nem volt megállás: tizenöt éves korától sorra hozta a versenygyőzelmeket, legyen szó jazzről vagy klasszikus zenéről, ugyanis mindkettőt olyan elánnal és tehetséggel játszotta már nagyon korán, mint a cigány muzsikát.
Visszaadni a cigányzenének a neki járó megbecsülést
A Junior Prima díjas zenész tizenhét éves volt, amikor már saját zenekarával muzsikált a patinás Kulacs Étteremben. Ez egyebek mellett azért is nagy szó, mert az éttermi, kávéházi zenélés nem könnyű műfaj, elsajátításáig hosszú folyamat vezet. Ennek során a tanulók még gyerekként elszegődnek egy híres prímás mellé, akivel eljárnak az étterembe, ahol játszik, és hegedűvel a kezükben figyelik őt. Ifj. Sárközi Lajos számára magától értetődő volt, hogy az édesapja mellé szegődik tanulni, aminek köszönhetően már egészen fiatalon egyedül járta az országot – emellett viszont továbbra sem hagyta el sem a klasszikus zenét, sem a jazzt.
Egy idő után egyfajta kulturális missziónak tekintette, hogy a cigányzenének visszaadja a neki járó megbecsülést, illetve minél több emberrel megismertesse ezt a rendkívül gazdag zenei tradíciót.
„Az én meglátásom az, hogy amit mi játszunk, az magyar zene, csak mindig cigányok játszották. Azért létezik a kávéházi cigányzene megnevezés, mert legtöbbször a kávéházak, éttermek szolgáltak e muzsika helyszínéül, de ettől a zene még magyar zene maradt. Sokszor legnagyobb költőink adták a nóták szövegeit”
– magyarázta egy interjúban.
Ahogy ő is rámutatott: kevés olyan gazdag zenei tradíció létezik, mint a városi cigányzene. És az is igaz, hogy kevés olyan előadó van, aki magas fokú művelése mellett még olyan kihívásokkal teli másik műfajban is jeleskedik, mint a jazz. Tcha Limberger és ifj. Sárközi Lajos viszont kétségkívül ilyen előadók. Vérbeli zenészek, akik közös koncertjük során a városi cigányzene dallamaival megidézik a Krúdy-korabeli kisvendéglők hangulatát, elénk varázsolják a Reinhardt-dinasztia vagy Stéphane Grappelli egykori koncertjeit. Mindezt pedig azzal a nem titkolt szándékkal teszik, hogy ezeket a kivételes zenei hagyományokat méltó módon őrizzék tovább.
További információk a Liszt Ünnep programjairól tematikus blogunkban, ide kattintva érhetők el.
