A Liszt-életmű alig ismert részéhez tartozik a zeneszerző 1850-ben komponált, befejezetlenül maradt operája, amely több szakértő szerint „hiányos, túlságosan töredezett és rekonstruálhatatlan”. Egy részét most mégis hallhatjuk, magyarországi bemutatóként – a Liszt Ünnep izgalmas produkciójának keretében.
A 19. század zenéjét, azon belül is mindenekelőtt Wagner és Liszt életművét kutató brit zenetudós, David Trippett elhatározta, hogy előadható állapotba hozza Liszt Ferenc Sardanapalo című operájának a szerző által befejezett első felvonását. Három éven át dolgozott, rétegről rétegre haladva a fennmaradt anyagban, hogy 2019. március 14-én Weimarban végre megszólalhasson a 115 oldalas kézirat hitelesen feltárt, meghangszerelt változata.
A bel canto széles dallamíveit megőrző, nagy ívű legatók olyan énekesek felkérését indokolták, akik jártasak ebben a technikában. Így a bemutató – és a budapesti előadás – női főszereplője a bel canto szerepekben ünnepelt szoprán, a kanadai–libanoni Joyce El-Khoury, partnere a Bellini, Donizetti és Verdi operáiban nemzetközi sikereket arató spanyol tenor, Airam Hernández és a gazdag-erőteljes orgánumú ukrán bariton, Olekszandr Pusnyak. Ukrajna szülötte a produkció karmestere is: az Európában és az Egyesült Államokban egyaránt előszeretettel foglalkoztatott Kirill Karabics nem ismeretlen a magyar közönség számára, hiszen a Budapesti Fesztiválzenekart is vezényelte már. Ő volt a weimari bemutató karmestere.
A 170 év után ismertté vált zenemű kérdéseket vet fel. Liszt és az opera? Sőt: Liszt és az olasz opera? Ráadásul Liszt és az olasz opera Wagner közvetlen környezetében? Liszt szimfonikus alkotásai többnyire üzenetet közvetítenek. Jelentős részük úgynevezett programzene, melyet irodalmi mű, képzőművészeti alkotás, mitológiai történet vagy épp hazafias téma inspirált. Az 1840-es években és az ötvenes évek elején azonban az olasz operai hagyományok iránt érdeklődött egyre intenzívebben a zeneszerző: elsősorban Dante Isteni színjátéka és Goethe Faustja foglalkoztatta. „Három éven belül bizonyosan lecsukom a zongorám fedelét, Bécsben és Pesten fogom befejezni a karrieremet, ott, ahol elkezdtem. Ezt megelőzőn elő akarok adni egy operát, mégpedig Velencében.” 1845-ben Byron 1821-ben keletkezett Sardanapalus című tragédiája alapján tervezett olasz nyelvű operát írni. A békeszerető, mulatságot és hölgyeket kedvelő asszír király, monarchiájának utolsó tagja Delacroix-t, Berliozt, sőt később Ravelt is alkotásra ihlette.
A szövegkönyvvel kapcsolatos nehézségek miatt Liszt a mű komponálását csak 1850 áprilisában kezdte meg. Végül a megtalált ének-zongora fogalmazvány készült el csupán. A librettó csak a vázlatfüzetben, az énekszólamok alá írva maradt fenn. A bevezetésben Wagner hangját ismerjük fel, azonban a Tannhäuserre emlékeztető pillanatok után a kórus megszólalásakor Verdire asszociálhat a hallgató. (Trippett állítja, hogy komponálás közben Liszt asztalán feküdt a Nabucco partitúrája.) A hangszerelésben kétségkívül felfedezhetők berliozi megoldások, a mű egésze azonban határozottan az éppen érlelődő szimfonikus költemények megszólalásmódjára utal. Az újszerű harmóniavilág teljesen Liszt műhelyének terméke. A ritka stiláris keveredés eredménye egy lenyűgözően színes, dallamokban gazdag és hamisítatlan Liszt-alkotás.
A komponista végül félbehagyta a munkát, a kézirat csendben hevert évtizedeken át. Lisztet kétségek gyötörték operaszerzői elhivatottságát illetően. 1851-ben döntésig jutott: „Be kell tartanom elhatározásomat, hogy soha nem írok operát.” Ettől kezdve kreatív energiáit a zenés színház helyett a szimfonikus műfajok medrébe terelte, s a Sardanapalo kompozíciós munkálatai során felhalmozott tapasztalatait is kamatoztatva grandiózus zenekari művekben formázta meg hőseit. Újból előkerült Dante Isteni színjátéka (ahogy a Faust is), ám ezúttal nem potenciális operaszöveg-alapanyag gyanánt, hanem szimfónia zenéjének ihletőjeként. 1857-ben a zeneszerző mutatta be a Dante-szimfóniát Weimarban, ahol a nagyszabású alkotás nem tudta meghódítani a közönséget.
Egy év elteltével azonban Prágában a több helyen is javított mű már lelkes sikert aratott. Szokásától eltérőn Wagner baráti, kritikus segítséget nyújtott Lisztnek a komponálás során: lebeszélte a Pokol és Purgatórium tételek után következő, kórusfináléval „erősített” Paradicsom közreadásáról – ehelyett Liszt női karra írt Magnificatot csatolt a Purgatóriumhoz. Készült egy harsányan erőteljes és egy gyengéd, lágy lebegésű befejezés is ehhez a kórustételhez. Napjainkban legtöbbször az utóbbit választják a karmesterek – Wagner ízléséhez igazodva.
Az október 22-i hangverseny, amellett, hogy a 2019-es ősbemutató karmesterével és szólistáival mutatja be a Sardanapalo rekonstruált első felvonását a Müpa közönségének, a Dante-szimfónia előadásával arra a mintegy másfél évtizedes műhelymunkára is rávilágít, amely a liszti szimfonikus költemény műfajának megszületéséhez vezetett.
A cikk eredetileg a Liszt Ünnep magazinban jelent meg.
