Herman Ottó szavaival: „A dolog nem oly kicsi, mint aminőnek látszik”. A néprajzkutató, zoológus, polihisztor – számos kiváló könyv alkotója – 1906-ban jelentette meg rövid, de annál jelentősebb tanulmányát, amelyben a fenti mondat található. Tizenkilencedik századi fuvolaművészeink külsejét – akiket korábban ebben a posztsorozatban tárgyaltunk – ennek fényében vesszük most vizsgálat alá.
Herman Ottó A magyar bajusz című írásában huszonkét bajusztípust határozott meg, természetesen számos átmenettel és átfedéssel. Ma az a mű tekinthető a magyar arcszőrzetkutatás alapvetésének – mert ilyen is van! Napjainkban dr. Fogarasi Klára néprajzkutató-fotótörténész foglalkozik a témával, és az említett két kutató alapgondolatinak felhasználásával fogjuk a címben jelzett témát kibontani, 19. századi fuvolásaink küllemén tűnődve.
De mielőtt rátérnénk a művészek arcszőrzeteinek vizsgálatára, szükségesnek látszik néhány alapgondolat felvázolása. Alapjában véve nyugatról keletre haladva az arcszőrzetnek egyre nagyobb a jelentősége, de korszakonként is változnak az ezzel kapcsolatos felfogások. A 19. század a magyar történelem olyan, fordulatokkal teli időszaka volt, ami jól tükröződik a bajuszok és szakállak különféle változatain a század folyamán.
Fontos megértenünk, hogy a 19. század emberének külső megjelenése nem elsősorban a divat és a stylistok ötletelése nyomán jött létre, hanem önmagán túlmutató jelkép volt, viselője önazonosságának, szellemi és társadalmi identitásának, valamint törekvéseinek félreismerhetetlen jelképe, amely mély belső öntudatból, elhivatottságból, önismeretből táplálkozott. Így könnyen beazonosítható volt a vidéki és városi ember, ezen belül a társadalmi állás, és az is, hogy az adott személy milyen szellemi áramlatot preferál. Azért maradandóak és kitörölhetetlenek emlékezetünkből már első látásra is Széchenyi István, Kossuth Lajos, az aradi tábornokok, Deák Ferenc, Arany János vagy akár Ferenc József császár arca, de ugyan így érezhetünk Liszt Ferenc borotvált arcával kapcsolatban is. Mindez igaz a 19. század sok más emblematikus, vagy éppen kevéssé ismert közszereplőjére is. Ugyanakkor a vidéki nép körében gyakran fordultak elő nyilvánvalóan állatszarvakat imitáló bajuszformák – elsősorban háziasított haszonállatoké – amelyeket szinte soha, vagy egészen ritkán láthatunk városi, szellemi foglalkozású férfiak körében.
Természetesen a történelmi személyiségek szakáll- és bajuszviseletükkel – ma úgy mondanánk – divatot is teremtettek, de ez nem teljesen azonos a mai divat működésével, hanem elsősorban vállalást és sorsközösséget jelentett a követett személlyel. Ilyen értelemben terjedt el Kossuth-szakáll és Széchenyi szintén jellegzetes szakálla (amely az állat erősen szabadon hagyja), és a reformkor illetve az 1848-as eszmékkel való azonosulást jelentette. Ezek a formák a forradalom és szabadságharc leverése utáni Bach-korszakban nem voltak betiltva (a hivatalnokok és köztisztviselők számára igen!), de aki arcszőrzet tekintetében a reformkor alakjaihoz, vagy akár a 13 aradi tábornok viseletéhez hasonult társadalmi érvényesülésre, előmenetelre nem számíthatott. Ilyen előzmények után érdemes újszerű pillantást vetni néhány, a 19. századból ismert fuvolásaink portréira.
Amtmann Prosper János Pál (1809-1854)
Amtmann Prosper, Pécsről indult, de Európát megjárt fuvolaművészünk, fiatalkori, ismeretlen mestertől származó ábrázolásán olyan bajuszformát visel, mint Arany János fiatal korában. Ez jellegzetesen magyar forma – véli Herman Ottó – amely átalakul életének vége felé vendég- vagy toldott bajusszá, ami – ugyancsak a kutató meglátása szerint – inkább külföldi forma. Amtmann esetében ez a bajusz szakállal egészül ki, azzal kissé össze is van növesztve. Mindez jól megfigyelhető Trischler Ferenc pécsi szobrászművész által készített plaketten, amely a Pécsi Szimfonikus Zenekar 1986-ban alapított Amtmann Prosper-díja.
Valószínűleg nem járunk messze a valóságtól, ha ennek alapján feltételezzük: Amtmann életének első, nemzetközi szakaszában magyarságát hangsúlyozta, míg életének utolsó etapjában, hazatelepülését követően a világot látott művészt jelenítette meg.
Doppler Ferenc (1821-1883) és Doppler Károly (1825-1900)
Újszerű pillantást vethetünk a Doppler testvérpárra is, ha közelebbről tekintünk rájuk arcszőrzetüket kutatva. A bajusz itt is vendég- vagy toldott és hosszú szálai kissé oldalt terjeszkedve össze vannak nőve, alakítva a szakállal. A testvérek a 1848-49-es szabadságharcot követő Bach-korszakban voltak harmincas éveikben, amikor minden tilos volt, ami magyar. Ilyen módon Doppler fivérek – éppen legaktívabb életszakaszukban – rendkívül nehéz, sőt lehetetlen helyzetbe kerültek az általuk képviselt zenével. „Szép megoldás” – mondhatnánk a testvérpár arcszőrzetén tűnődve, hiszen egyikük sem viselt németesnek mondható formát, de a magyar formát sem hangsúlyozták túl. Gondosan ápolt, mérsékelt arcszőrzetük egyértelműen polgári benyomást tesz.
Károly bajuszformája viszont feltétlen magyaros jellegű, mégsem népies, de minden hetykeség, magamutogatás nélkül. Ugyanez elmondható Ferenc estében is, ahol a bajusz-szakáll találkozása nem annyira szögletes, mint Károly esetében, mert a bajusz-szakáll kombináció lágy, fekvő S vonalat formáz, amely kedves tekintélyt kölcsönöz viselőjének. Ebben a vonatkozásban Károly formája több szigort sugall, de végül a testvérek teljes szellemi közösségre következtethetünk arcszőrzet-viseletükből.
Terschak Adolf (1832- 1901)
Pontosan az ellenkezőjét figyelhetjük meg Terschak Adolf esetében. A fuvolaművész valóságos bajusz-szakáll költeményt viselt. A művész bécsi tanulmányai alatt készült az alábbi felvétel, amelyen hatalmas oldalszakállat figyelhetünk meg. Önkéntelenül is Ferenc József császár arcszőrzete jut az eszünkbe, bár ő ekkor még nem viselte oly jellegzetessé vált szakállát.
Terschak esetében egyértelműen a császárváros miliőjével való azonosulás manifesztációját láthatjuk arcán, de éppen ezért érdekes egy későbbi ábrázolás, amelyen a szakáll felett, a lefelé kanyarodó bajusz helyét kunkorodós forma veszi át.
Herman úgy véli ez egyértelműen magyar forma, és már ez a megállapítás önmagában elég kellene legyen, hogy számoljunk a fuvolaművész magyar, vagy részben magyar származásával. A szakértő táblázatában a 3-as illetve 4-es formáknak is megfeleltethető. A 4-es az úgynevezett pörge-bajusz, amelynél a szarvállás egészen befelé kunkorodó (egyértelműen állatszarvat imitál), valamint az úgynevezett nyalka-bajusz (3.) esetében Herman rámutat: ez a forma a törekvő, rátarti fiatalemberekre kedvelt és jellemző bajuszalakzata. Terschak esetében ez aligha lehet tévedés, hiszen kevés olyan céltudatos fuvolaművész volt a 19. században, mint ő. Ezzel a formával a nemzetközi karrierjét építgető fuvolaművész tudatosan és egyértelműen vállalta fel magyar gyökereit.
Burose Adolf (1858-1921)
Burose Adolf, a Zeneakadémia első fuvolaprofesszora talán a legizgalmasabb példa, ha az arcszőrzetet, mint identitás-útjelzőt vizsgáljuk. A német születésű művész Hamburg közelében látta meg a napvilágot, de élete úgy alakult, hogy harmincnégy évesen ő lett a budapesti Operaház zenekarának első fuvolása, valamint ő lett a Liszt Ferenc Zeneakadémia első intézményes fuvolaprofesszora.
Már fiatalkorában is erőteljes bajuszt viselt, amelynek állása még lefelé irányult, ám a Zeneakadémia 1907-es tablóképén ez a hatalmas alakzat már egyértelműen felfelé kunkorodik. A kollégáit messze felülmúló arcszőrzet egyértelműen magyaros jegyeket mutat. Herman Ottó szerint ez a vastag bajusz, amelyről a népi mondás így szól: „mintha varjút nyelt volna le – de künn maradt a szárnya”. Az ápolt bajusz középső szőrszálai egész kanyart írnak le lent, hogy azután felfelé irányuljanak, ilyen módon Burose Adolf professzor arca egyértelműen egy vidéki magyar, kifejezetten falusi férfi benyomását kelti.
Aligha lehet kétségünk, hogy a fuvolaművész, a Hamburg közelében született Burose Adolf örömteli attitűddel vállalta fel a magyar fuvolázás hagyományát, különösen annak népies vonulatát, örökségét, amely a Doppler-fivéreken át ívelt, egészen az ő tevékenységének idejéig, és ezt az azonosulást külső megjelenésével is hangsúlyozta. Háromkötetes Fuvolaiskolája – a Zeneakadémia hivatalos tananyaga – nemcsak az első magyar írásos fuvolametodika, hanem tartalmát illetően is a világ élvonalába tartozott a maga idejében.
