2022 decemberében jelent meg A magyar fuvolázás elmúlt kétszáz éve és európai beágyazódása című könyv, az első olyan anyag, amely kísérletet tesz a magyar fuvolaművészet történetének és jelenségeinek összefoglalására az utóbbi kétszáz évben. Ebben a témában még nem született könyv Magyarországon, így mindenképpen áttörésnek számít a hazai fuvolakultúra kutatásának területén.
A könyv abban a tekintetben is úttörő munka, hogy először próbál meg egy teljesebb képet adni az Osztrák–Magyar Monarchia fuvoláséletének magyar vonatkozásairól, beleértve az eddig szinte teljesen feltáratlan Erdélyt is. Ez földrajzilag nagy terület és hosszú időszakot vontak vizsgálat alá. A szerzők széles spektrumban használták fel a nemzetközi szakirodalmat, régi és újabb tanulmányokat, valamint a Institute for Musicology munkatársainak eredményeit. A könyv formája esszé- és tanulmánygyűjtemény, különböző részeinek tematikája szoros kapcsolatban áll egymással. Először került részletes feldolgozásra a 19. századi magyar fuvolázás története, az I. és II. világháború közötti időszak, valamint a kommunizmus korszakának áttekintése.
A tartalom azonban nem csak történeti természetű, hiszen a szerzők következtetéseket és megállapításokat is levontak a magyar fuvolázás múltjából művészetelméleti esszék formájában, amelyek a magyar fuvolakultúra esztétikájának és metodikájának jobb megértését szolgálják. A művészetelméleti anyagok kísérletet tesznek a magyar fuvola-metodika történetének feltárására, valamint körülhatárolják azt a zenei nyelvet, amelyet a 19. század magyar fuvolásai használtak, és amely szoros kapcsolatban állt a népzenével. Ennek egyik nemzetközileg ismert példája a Doppler-testvérek kompozíciós munkája. Emellett fontos szempont volt, hogy megvizsgálják a modern, Theobald Böhm által készült fuvolamodell térhódítását ebben a térségben. Magától értetődő, hogy rengeteg új adat került nyilvánosságra, sokat közülük a magyar olvasók sem ismertek eddig.
Ennek megfelelően a könyv számos életrajzot tartalmaz, amelyek közül néhány nemzetközi szintéren is ismeretlen volt eddig. A bemutatott anyagok lehetőséget adnak a magyar és nemzetközi fuvolázás vonulatának összevetésére is, amely számos tanulsággal szolgálhat a magyar olvasóknak. A könyv anyagai a 19. század elején veszik fel a történet fonalát: a szerzők bemutatják a magyar arisztokrácia hangszeres gyakorlatát, a dilettáns mozgalmat, a helyi fuvolaépítés alakulását és kísérletet tesz a megszólaltatott repertoár bemutatására.
A könyv egyik érdekessége a Pfeiffer-család – apa és fia – újrafelfedezése, akik valószínűleg a legjelentősebb fuvolások voltak a Doppler-testvérek előtt, az akkori kulturális központban, Pest-Budán. Az idősebb Pfeiffer valószínűleg a nemes művészetpártoló arisztokrata, Verebi Végh Ignác tanítványa lehetett, hiszen a fuvolaművész az ő zenekarában játszott. Pfeiffer Antal brácsán is játszott, és tagja volt az első magyar vonósnégyesnek, a Táborszky-kvártettnek. Később ő volt az első magyar zenei intézmény, a „Nemzeti Zenede” fuvolatanára. Nevét (mint első brácsás) megtaláljuk a Filharmóniai Társaság alapító aláírói között is, a Doppler-testvérek aláírása mellett. Kétségtelen, hogy Pest-Budán (abban az időben a mai Budapest két külön városból állt) a Doppler-család megérkezése előtt Pfeiffer és fia voltak a legfontosabb fuvolások.
Antal fia, Adolf, kiemelkedő fuvolás csodagyerek volt. A fiú már tíz éves kora körül rendszeresen koncertezett és olyan fuvolaművészek műveit szólaltatta meg, mint Jean-Louis Tulou és Anton Bernhard Fürstenau. 1837-ben a fiatal hegedűvirtuóz Henri Vieuxtemps társaságában lépett fel több hangversenyen. 1843-ban Adolf (ekkor körülbelül tizenhét éves lehetett) közös hangversenyt adott az akkor huszonkét éves Doppler Ferenccel. A fiatal művész később egy odesszai herceg zenekarának vezetője lett, valószínűleg Adolf Terschak is találkozott vele, amikor az 1850-es évek közepén ebben a városban járt. A Pfeiffer-család története csak egy a sok érdekes, új adat közül, amely a könyvben megtalálható.
A nemzetközi olvasóknak talán még érdekesebb lehet a tragikus sorsú Kohler Gyula/Julius Kohler története, hiszen ő Doppler Ferenc bécsi tanítványa ként lett a Boston Symphony Orchestra fuvolása. Életének részletesebb feldolgozása most történt meg először. Kohler Gyula / Julius Kohler (1849–1894) 1849. június 3-án született Graslitzben, a mai Csehországban. Apja Kohlert Vince (1817–1900) hangszergyáros, anyja Mathilda Winklhöfer. Az elsőszülött gyermek, Joseph 1846 augusztusában született, vélhetőleg megérte a felnőttkort.
Őt követte a későbbi fuvolaművész. 1852-ben született az első lány, Luise, majd 1854-ben egy újabb fiút, Anderast követően ismét lányok következtek, Antonia (1857) és Anna Maria (1860). Az 1860-as években született három fiú, Rudolf (1861), Daniel (1863) és Franz Josef (1865) voltak azok, akik később, 1900/01-től a hangszergyártó céget „V. Kohlert’s Sohne” név alatt működtette. Ettől kezdve fuvolát, piccolót, szaxofont, rézfúvós és nádas hangszereket is előállítottak. A családi vállalkozás a II. világháború után államosításra került és a termelés Amati márkanéven folytatódott, de a gyár addigi jelentőségét elveszítette.
A fuvolaművész fiú Doppler Ferencnél csiszolta képességeit Bécsben, majd vélhetően tanulmányai befejezése után Erdélybe került, a Kolozsvári Nemzeti Színházhoz. Neve felbukkan a színház évkönyvében az 1870/71-es évadban. A fiatal fuvolaművész itt az első fuvolás pozíciót foglalta el, de 1883-ban már Budapesten találjuk az Operaház tagjai között, ahol csak rövid ideig maradt. Távozása előtt, 1883-ban még előadta az együttessel Mozart C-dúr fuvola–hárfaversenyét (KV. 299), amely a későbbiekben is a magyar fuvolások kedvelt koncertdarabja volt. Ő mutatta be a következő év tavaszán Carl Reinecke Undine alcímű, fuvolára és zongorára írt négytételes szonátáját (op. 167, 1882). A Pesti Napló újság közlése alapján biztosra vehetjük, hogy az előadás a mű hazai ősbemutatója volt.
A rendkívül ambiciózus művész 1885-ben távozott az együttesből, és Prágába ment, ahol a Wagner-propagátor, Josef Angelo Neumann (1838–1910) együtteséhez szerződött, és részt vett A nibelung gyűrűje előadásain. Kohler Gyula nem sokkal később nekivágott a nagyvilágnak, és az 1885-86-os évadban a Boston Symphony Orchestra tagja volt.
Ez a mozzanat számos kérdést vet fel. Elméletben eljátszhatunk a gondolattal, hogy ha Roman Kukula már Böhm fuvoláján játszott Bécsben Doppler Ferencnél (az ő esetében inkább az 1832-es modell a valószínűbb), akkor ezt Kohler is megtehette. Mégis a Wagner-művek előadása arra mutat, hogy Kohler még az egyszerű bécsi rendszert használta (talán a Meyer-rendszer egyik változata volt), hiszen tudjuk, hogy a zeneszerző nem kedvelte Theodald Böhm modern hangszerét és kitiltotta azt zenekarából. Az mindenesetre nyilvánvaló, hogy Doppler Ferenc neve még az Atlanti-óceán másik partján is jól csengett ahhoz, hogy Kohler belevághasson ebbe a kalandba.
Kohler Gyula korai távozásának oka talán az lehetett, hogy nem tért át Böhm modern hangszerére, hanem ragaszkodott az egyszerű bécsi rendszerű modellhez. Annyi azonban bizonyos, hogy előadta mestere, Doppler Ferenc szerzeményét, a Fantaisie Pastorale Hongroise-t a Boston Symphony Orchestra koncertjén. Jó eséllyel ez lehetett a mű ősbemutatója az Egyesült Államokban.
Kohler Gyula ezt követően végleg Budapestre költözött. Ekkor újra az Operaházhoz szerződött, és a Nemzeti Zenede fuvolatanárának nevezték ki. Úgy tűnik, hogy szakmai tekintélye vitán felül állt, nemcsak saját képességei miatt, hanem mert Doppler Ferenc tanítványa volt. Kohler feleségül vette Hölle Mathildot, egy pezsgőgyáros lányát, akivel 1890. július 1-én kötött házasságot. Később a házaspár az opera közvetlen szomszédságában lakott, a Hajós utca 17-es szám alatt. A fuvolaművésznek csak néhány lépést kellett megtennie az utcán az Operaház művészbejárójához. A házasságból két fiú született, 1891. szeptember 12-én, Gyula Rezső, valamint 1893. szeptember 29-én Richard Gyula. Arról nincs adat, hogy a fiúk folytattak-e később bármilyen zenei tevékenységet.
A fuvolás művészi hőstettei még az 1890-es években is folytatódtak, amikor a kor legnagyobb koloratúr operadívájával, Adelina Pattival (1843–1919) lépett fel. A fuvolaművész 1891. április 6-án állt színpadra az operaénekesnővel Budapesten. A hangversenyen a közös műsorszám a Lucia de Lammermoor őrülési jelenete volt, valamint Kohler itt is a Fantaisie Pastorale hongroise-t szólaltatta meg.
Kohler Gyula nem érhette meg, hogy 1898-ben a Zeneakadémián elinduljon a fafúvós hangszerek képzése, de minden jel szerint esélye lehetett volna arra, hogy ő legyen az intézmény első fuvolaprofesszora. Kohler Gyula második gyermeke születése idején már mentális betegségével küzdött, és mindössze fél évvel második fiú születését követően elhunyt. A fuvolaművész közelebbről meg nem határozott betegsége már 1892 végén jelentkezett. A korabeli sajtó úgy említi, mint „agyprobléma” bár pontos diagnózis a mai napig nem ismert. A betegség rendkívül gyorsan, drámai módon legyőzte a kiváló fuvolaművészt. Elvesztette képességét, hogy az Operaház zenekarában helyesen időzítse a belépését, és ezzel párhuzamosan emlékezőtehetsége is leépült. A korabeli beszámolók említik, hogy a fuvolaművész képtelen volt helyesen időzíteni belépéseit Mascagni híres Intermezzójában (Cavalleria rusticana). Kohler története rendkívül fontos adalék nem csak a magyar fuvolások számára, de életútja nemzetközi viszonylatban is számottevő.
A könyv további érdekességei, hogy a Pfeiffer-család mellett bemutatásra kerül a nemzetközi hírnevet szerzett, de sajnálatosan rövid életű Amtmann Prosper életútja is, aki a 19. század első felének fuvolása volt. Amtmann nemzetközi karrierje és briliáns kompozíciói csaknem ismeretlenek a nemzetközi szakmai olvasók előtt. A könyv természetesen foglalkozik a Doppler-családdal is, valamint az egyszerű rendszerű fuvola utolsó nagy képviselőjével, Adolf Terschakkal.
Először került feldolgozásra egy másik, nemzetközileg alig ismert, de annál jelentősebb Doppler-tanítvány, Nikolits Sándor életútja, valamint a könyv végigköveti a Zeneakadémia vezető fuvolatanárainak sorát is. Burose Adolf, Dömötör Lajos, Hartai Ferenc és Jeney Zoltán már 20. század történelmi viharaiban bontakoztatták ki képességeiket. A könyv foglalkozik olyan külföldi fuvolásokkal, akiknek magyar vonatkozása van, a legismertebb közülük az olasz virtuóz, Giulio Bricciardi, aki hosszabb időd töltött ezen a területen.
A magyar fuvolázás története kétségkívül viharosabb képet mutat, mint sok más nemzet fuvolázásának története. A könyv segítségével tisztább képet kapunk a fuvolakultúra és a történelem összefüggéseiről, hangzásbeli, metodikai következményeiről. Könyvünk terjedelme és tartalma miatt nem könnyű és gyors olvasmány, az olvasó hosszú utazásra vállalkozik. Tanulmányozása kulcs e térség fuvolakultúrájának megismeréséhez a hazai és a nemzetközi olvasók számára. Talán ezek után sokaknak csalódást okoz, hogy a könyv még csak magyar nyelven elérhető, de hosszú távon esély van a külföldi, angol nyelvű megjelenésre is.
