Egyre többen osztják, hogy a klasszikus zene jövőjét nemcsak Európában és az Egyesült Államokban, hanem Ázsiában érdemes keresni. Nem csupán az évről évre felfedezett fiatal virtuóz muzsikusok jelzik Kelet felemelkedését, hanem az a fúzió is, mely a két világtáj egyesítésével sajátos színeket és formákat hoz létre. A Farkas Gábor által életre hívott Távol-Keleti Komolyzenei Fesztivál idén Japán gazdag zenei kultúráját mutatja be szeptember 1-4. között. A zongoraművésszel a fesztiválról beszélgettünk.
– Korábban, 2017-2021 között négy éven át volt kinevezett professzor a Tokyo College of Musicban, most vendégoktató ugyanott. Ezen kívül családilag is kötődik Japánhoz, hiszen japán felesége van. Mikor és miért kezdett el gondolkodni azon, hogy szükség lenne Budapesten egy Távol-Keleti Komolyzenei Fesztiválra?
– Mindig is szerettem a távol-keleti kultúrát, de meghatározó élményem volt, amikor körülbelül 15 éve bemutatkozhattam szólistaként Japánban, és bejárhattam az országot. A koncertsorozat után minden évben visszahívtak, idővel már nemcsak koncertezni, hanem hogy mesterkurzusokat is tartsak. Mire a Tokyo College of Musicba kerültem, addigra már szoros kapcsolatom volt Kínával, Dél-Koreával, Tajvannal és Vietnámmal is, gyakorlatilag az egész ázsiai térséget beutaztam. Később a Japánban töltött 4 év alatt sok neves fesztiválon léptem fel, rangos zenekarokkal, kamarapartnerekkel, akiknek a neve – mint például Luosha Fang vagy Chiharu Taki – Amerikában is és Európa különböző országaiban is jól cseng, de itthon viszont nem ismerjük őket. Ez a hiányérzet volt a fő mozgatórugó. Pontosabban, hogy itt vannak ezek a remek művészek, a világ vezető szólistái, jó lenne itthon is megismerni és megismertetni őket.
– Pedig Budapest nem ismeretlen a távol-keleti zenészek előtt, sokan jönnek ide zenét tanulni.
– A tanulmányok tekintetében valóban aktív a kapcsolat, de a koncertéletben ez nem tapasztalható. Ezen szeretnénk változtatni ezzel a fesztivállal.
– Gyakran halljuk, hogy a klasszikus zene egyik központja Ázsia, és hogy érdemes odafigyelni arra, ami ott történik. Miért fontos? Mit tanulhatunk tőlük?
– Ha megnézzük a világ legrangosabb hangszeres versenyeit, azt látjuk, hogy azokon rendre ázsiai zenészek diadalmaskodnak. Például a legutóbbi Van Cliburn Zongoraversenyt egy hihetetlenül tehetséges, 18 éves dél-koreai művész nyerte meg, aki szerintem pár éven belül a világ egyik vezető zongoristája lesz. De a legutóbbi brüsszeli Erzsébet Királyné Hegedűverseny győztese is egy kínai művész lett, és ezek olyan elismerések, amilyenekkel mi, magyarok, mostanában nem büszkélkedhetünk. Nem azért, mert itthon nincsenek tehetséges zenészek, hanem mert ott nagy számban élnek, mivel nagy országokról van szó. Amikor Japánban éltem, minden évben zsűriztem egy országos zongoraversenyen, amire évente körülbelül 40 ezer zongorista jelentkezik 3-tól 30 éves korig – és ez csak Japán, és „csak” zongoristák. A budapesti Zeneakadémián egy évfolyamon 15-16 zongorista növendékünk van, a Tokyo College of Musicban ez a szám 150. És ez csak egyetlen egyetem, tíz hasonló van még csak Tokióban. Vagyis egyszerűen más a lépték. A másik fontos dolog, hogy Ázsiában rettenetesen divatos a komolyzene: az éttermekben klasszikus zene szól, és a médiából sem szorult ki. Nagy szerepet tölt be az életükben, a mindennapjainkban, egy ázsiai értelmiségi családban magától értetődő, hogy a gyerek zenét tanul.
– Bár most a komolyzenéről beszél, a szeptemberi fesztiválprogram nagyon színes, mindenki kedvére válogathat. A többi zenei műfaj iránt is ugyanilyen nyitottak a távol-keletiek?
– Igen, de főleg a tradicionális zenét emelném ki, illetve vannak a világ élvonalába tartozó jazz-zenészeik, egyikük, Makoto Ozone már játszott is a Magyar Zene Házában. Ezzel a fesztivállal az is a szándékom, hogy a komolyzenét középpontba állítva a különböző ázsiai kultúrák kulturális sokoldalúságát mutassuk be, idén Japán főszereplésével. Emiatt kerültek a programba a gyerekdalok, az anime-zenék, és ezért lesz filmvetítés, sőt, teakóstolás is. Fontos volt, hogy a tradicionális zenét is megmutassuk, de ötvözzük olyan elemekkel, melyek segítségével a széles közönség is könnyebben befogadja. A koto nevű hangszert megszólaltató Sumie Kaneko például a tradicionális japán zenét a jazz-zel keveri. Kulturális hidat képzeltem el a két földrész között, de úgy, hogy nemcsak a komolyzenét mutatjuk be, hanem lehetőséget adunk, hogy megismertessék velünk egyéb zenei kincseiket is. Nagyon örülnék, ha a későbbiekben mi is bemutathatnánk nekik a saját értékeinket, például úgy, hogy a japán tradicionális zenét ötvözzük a magyar népzenével.
– Kortárs szerzők művei is szerepelnek a műsorban. Ezeket könnyű befogadni az európai fülnek?
– Mindenképpen szerettem volna japán zeneszerzőket is bemutatni, csak a barokk korból nehéz lenne, mert akkor náluk még szamurájok hadakoztak… Azért lett a program része a kortárs japán zene, mert korábbról nem tudunk bemutatni senkit, mint zeneszerzőt. Miho Hazama például Grammy-díjra jelölt szerző, Toshio Hosokawa pedig a Luzerni Fesztiválzenekar rezidens komponistája, a világon mindenütt játsszák a darabjait. Hogy könnyű-e befogadni a japán kortárs zenét? Nekem igen, és szerintem a közönségnek is, főleg, ha értő zenészek adják elő. Kocsis Zoltántól tanultam meg, hogy a barokktól kezdve a kortársig mindenre nyitottnak kell lenni, és mindent játszani kell, ahogy ő is tette. Nekünk zenészeknek különösen fontosak a kortárs szerzők, hiszen nem találkozhatunk Liszttel, Chopinnel vagy Mozarttal, de arra van módunk, hogy most alkotó zeneszerzőkkel dolgozzunk együtt. Tőlük pedig rengeteget lehet tanulni.
– A művészek könnyen igent mondtak a meghívásra?
– Mivel mindegyikőjüket jól ismerem, elsőre igent mondtak. Luosha Fang, aki a nyitókoncerten Toshio Hosokawa bárcsaversenyét játssza, szinte azonnal repülni akart, mert bár járt már nálunk, még soha nem koncertezett a magyar fővárosban. Akiko Suwanai már játszott Budapesten, a Fesztiválzenekarral, de ő is szívesen jön újra és újra. Mindenképpen meg kell említenem Kohán István klarinétművész kollégámat, aki Tokióban él 10 éve, és szintén a Tokyo College of Musicon tanít. Rengeteget segített a szervezésben, és persze fel is lép a fesztiválon. Szeretném kiemelni Eva Yulin-Shen tajvani zongoristát is, aki virtuóz, ugyanakkor nagyon érzékeny művész, már többször hallottam játszani, most pedig örülök, hogy együtt is zenélhetünk a záró gálaesten.
– A japán építész, Sou Fujimoto által tervezett Magyar Zene Háza adta magát, mint helyszín?
– Még Japánban éltem, de már akkor is figyelemmel olvastam a házról szóló beszámolókat, és úgy éreztem, hogy nagyszerű helyszíne lehetne egy kötetlen, sokrétű, családias fesztiválnak. Az elmúlt fél évben kialakult a Zene Háza arculata, és úgy vélem, hogy ez a fesztivál illeszkedik a ház programjába. Missziónak tekintem, hogy a zenét közel kell vinni az emberekhez, és ezek a Fujimoto alkotta terek erre kiválóan alkalmasak. Japánban például természetes, hogy a szólókoncerteken az előadóművész üdvözli a közönséget, kicsit beszél az ottlévőkhöz, mesél a programról, a programhoz való kötődéséről, és ezzel máris családias atmoszférát teremt. Remélem, hogy ez itt is megvalósulhat.
– Milyen elvárásai vannak az első évvel, illetve mikor lesz elégedett a fesztivállal?
– Kezdőként vágtam bele, és ezért is hálás vagyok a Zene Háza csapatának, hogy segítenek a szervezésben és minden másban. Akkor leszek elégedett, ha a nézőtéren ülők úgy mennek haza a programokról, hogy magukban azt mondják: ez egy szuper fesztivál volt, a következőre is eljövök!
Farkas Gábor zongoraművész
A világhírű magyar zongoraművész, Farkas Gábor, generációjának egyik legkiemelkedőbb zongoristája, a romantikus repertoár elismert interpretátora, több nemzetközi zongoraverseny győztese, és a világ legjelentősebb zenei fesztiváljainak és koncerttermeinek állandó meghívottja.
Számos szólólemeze jelent meg a Warner Music Hungary, a Hungaroton, a Toccata Classics London, valamint a Steinway & Sons Records gondozásában. Farkas Gábor eddigi pályafutását a magyar állam Liszt- és Junior Prima díjjal ismerte el, ezen kívül Steinway Artist is, és az Aoyama Music Award birtokosa.
Farkas Gábor a 2020-21-es tanévtől a budapesti Zeneakadémia Billentyűs tanszékének vezetője és a Doktori Iskola vezetője is, valamint vendégprofesszora a Tokyo College of Music-nak.
A cikk megjelenését a Magyar Zene Háza támogatta.
