Révész Sándor maga a szabadság és az allűrtől mentes színtiszta, őszinte rock’n’roll. Mágikus egyéniség bátor felvállalásokkal, önálló utakkal. Szerény, mégis ördögi. Tartózkodó, mégis gátlástalan. Hangja, előadásmódja felszabadító, mégis rabságba ejtő. Kristálytisztán szól buliról és őrületről, nyugalomról és természetről. Olyan önazonos előadói profilt képvisel, amely kikopóban van kortárs világunk felszínességében.
A Magyar Zene Háza Nekünk írták a dalt! című kiállításhoz kapcsolódva ezúttal egy korábban készült #oralhistory interjú kerül megosztásra.
– Hol indul nálad ez az egész őrület? Milyen mozaikok, inspirációk merülnek fel a kultikus Póka-féle dzsemmelések kapcsán?
– A mai napig nem tudom, hogy volt bátorságom ahhoz, hogy nagyon következetesen és elszántan csakis a zenére fókuszáljak már másodikos gimnazista koromtól kezdve. Póka Egonnal egy amatőr zenekarban játszottunk, aminek következtében az iskolai eredményeim jelentős romlásnak indultak. Édesanyám jogosan fájlalta eltökélt zenei törekvéseimet ennek hatására, s katartikus veszekedések mentén éltünk. Ehhez a rizikós időszakhoz tartozik továbbá az is, hogy 1968-ban kirúgtak minket Egonnal a suliból.
„Fiam, ha erre az esti próbára elmész, akkor már ne is gyere haza”
– mondta ezek után egy ominózus napon édesanyám. Ugyanezen nap estjén, a zenekari próbát követően, egy édesanyámmal folytatott rövid telefonbeszélgetés után két évig Pókáéknál éltem… Egon anyukája, Vera néni, fiaként tekintett rám, és a mai napig nagyon hálás vagyok a jóságáért, a nyitottságáért.
A családi ügyekhez annyit tudtunk hozzátenni, hogy Egon nagymamájára – aki agyvérzés következtében ágyhoz volt kötve – vigyáztunk, felügyeltünk. A lelkiismeretes önkéntesség mellett persze bújtuk a kortárs zenei forradalom netovábbját, minden lehetséges percet a muzsikának szenteltünk, a Creamtől kezdve a Led Zeppelinig!
Pali bácsi hajnali fél öt fele, Vera néni fél hét fele ment el otthonról dolgozni, s mindenki tudta, hogy délután négyig szabad a pálya! Deák Bill Gyula, Török Ádám mindennapos vendég volt az akkoriban csak „kégli van nálunk” címen futó délelőttök dzsemmelésein. Ez a fergeteges élmény egy éledező, tizenhat éves kamasz srácnak valami félelmetes tapasztalatnak bizonyult!
Rengeteg zenész barát fordult meg nálunk napközben, akik az esti koncert után aztán a hazai zenésztársadalom törzshelyén, a Royalban (a körúti szálloda éttermében) mulatott tovább. Jelen volt az egész Locomotiv tagságtól kezdve a Tátrai Tibuszon és Orszáczky Jackien át Radics Béláig mindenki! El tudod képzelni, hogy micsoda közeg lehetett…
Áldott inspiratív és mozgalmas életet éltünk. Hatalmas dolog volt az, hogy minket, két taknyost jóformán a nálunk hat-hét évvel idősebb zenészek elfogadtak, odaengedtek magukhoz, barátkoztak velünk.
– Honnan szereztétek be a hangszereket a kéglizéshez?
– Egon haverjai komoly zenei felszereléseket tároltak nálunk, volt ott a dobcucctól kezdve minden! Tizenegy óra körül elkezdődött az örömzenélés… Bill adja át Charlie-nak, Charlie Radicsnak, Radics Jackie-nek, és akkor néha odaállunk mi is Egonnal, és valami vokált behuhogunk…!
Mámorító volt, valóságos álomvilág, tengernyi dohányzással! Szégyelltük néha, amikor a Herendi sótartóban talált csikkekre Vera néni kérdezte, hogy ezek mit keresnek ott… Megállás nélkül improvizáltunk, elkezdtünk egy Traffic-számot vagy egy Creamet, de ezek aztán elképesztő intervallumú, kontúr nélküli opuszok lettek.
– Ezt a rendkívüli időszakot megelőzte egyébként valamiféle otthonról hozott zeneiség?
– Anyám klasszikus zongorázott, de nem hivatásszerűen. Nagyon szép hangja volt, aminek haszonélvezője is lettem, miután elváltak apámtól. Sokat énekelt nekem, ezek egészen bensőséges pillanatok voltak a korai életem során.
– A jelenlegi optikáddal hogyan értékeled a Generál-korszakot?
– A legszeretnivalóbb emlékeim egyike. Ráébredés arra, hogy a zenében valódi lehetőségek vannak. A kollektív együttműködés harmóniateremtő varázsa. A fiatalkori profi, mégis örömzenélés csodája. Ráz a hideg, ha arra gondolok, hogy James (Karácsony János – a szerk.) óbudai lakásán Novai, James és az én hangom megszólalt abban a dalban, amit Várkonyi Matyi írt nekünk…
Olyan alapok, gyökerek köttettek itt, amelyek kitörölhetetlenek és elképesztően fontosak mind zenei, mind emberi, mármint az együttműködési készség fejlesztésének szempontjából. Nagyon szerettem velük zenélni, szinte pedagógiával áthatott ösztönzést kaptam folyamatosan, hálával tartozom nekik.
– Köztudottan lett volna egy hollandiai lehetőségetek, ami, ha létrejön, talán elindítja a komoly és professzionális nemzetközi karriert…
– Nagyon fiatalok voltunk, és annyi minden történt körülöttünk, hogy ennek a súlyát akkor nem is igazán fogtuk fel. Óriási szerencse lett volna, de nem így alakult, ezt egyszerűen el kell fogadni.
Tizenkilenc, húszévesen fel sem tudtuk ezt kellőképpen fogni, csak arra figyeltünk, hogy megyünk riportra ide-oda, Rolls-Royce jön értünk és szállít minket mindenfelé, és kétórás gyakorisággal pörög az amszterdami rádióban az Everybody join us.
Az, hogy ezt a nagyon komoly nemzetközi áttörést nem tudtuk együtt meglépni, az megviselt, de nem súlyosan. Nem éreztem hiányt vagy megvonásélményt. A mából nézve pedig én elindultam a keményebb hangzásvilág, a rock irányába…
– A Piramissal.
– A Piramis számomra legvonzóbb aspektusa ars poetica szempontjából az a rock irányultság volt. Janóka (Závodi János – a szerk.) megjelent hatalmas séróval, gitározott, de mint az angyal, hát mondom, ez a csávó ez nagyon ott van.
Képtelen voltam ellenállni a kihívásnak, hogy elmenjek a Piramisba. Som Lajossal pedig ekkor már majdnem tíz éve jó barátságban is álltam, számomra nem volt kérdés ez a lépés.
– Nehezteltek rád a generálos tagok ezért a „migrációért”?
– Persze, olyan, mint egy válás. Sok-sok éven, tűzön-vízen át, élmények és emlékek garmada, majd hirtelen vége. Éppen egy lengyel turné utáni pénzosztás volt, amikor bejelentettem, hogy el szeretnék menni. Nem örültek, de elfogadták…
James (Karácsony János – a szerk.) kiválása óta a Generálban én már félembernek éreztem magam. Jobbra néztem, és sehol az a vad, ugyanakkor elképesztő energiát árasztó színpadi jelenléte. Amikor mi összenéztünk, abban a pillanatban egy szikra lobbantotta fel a Generál-bulikat, de mint az ágyú! És ez abbamaradt…
– Melyik a számodra legkristályosabb Piramis-album?
– Nem is tudom, az Erotikát elég erősnek érzem. Ott a dalok hosszú, nehézkes vajúdás után meglepően nagyon jók lettek. A dalszövegek terén is ezt gondolom a legkidolgozottabbnak, hihetetlen árnyaltsággal tudott azokra a gondolatokra, benyomásokra komplex szövegeket referálni Horváth Attila, amelyeket mondtam neki.
Igazából azt én találtam ki, hogy alakuljon az egész album a nő-férfi kapcsolat tematika mentén, szóljon a szerelem létező aspektusairól. Ennek a mi stílusunkra való alkalmazását és egzakt szöveges kompozícióját Attila briliáns módon artikulálta.
Az 1979-es szintén csoda, főleg a csodálatos közönségünk miatt. Elképesztő élmény és energia az, amikor ennyi ember egyszerre énekli a dalainkat, szinte letarolva a zenészeket is. Azt hiszem, ezt a kettőt említeném ehhez a kérdéshez.
– Olyan szakasz indult el a Piramissal nálad, ami a szó legigazabb értelmében vett „szupersztárság”. Szerintem Jávor Pál óta te voltál az első, aki ilyen szintű és körű népszerűségnek örvendett, sőt meg is dobta azt jócskán. Felfogtad ezt akkor? Fel tudtad dolgozni ennek a súlyát?
– Dehogy, fel sem fogtuk akkor, hogy miben vagyunk, annyira sűrű volt minden. Nagyon sok zenész életrajzban olvasom azt, hogy, hogy azért zenéltek, mert úgy könnyebb volt csajozni (nem magyar pályatársaimnál persze, ezt fontos megjegyeznem). Nálam kizárt, szó sem volt ilyenről, de hát nyilvánvalóan az ismertség, a lányok csodás szeretete vitathatatlan hozadéka ennek a bohém, őrületes életmódnak.
Nyilván a hétköznapok rendje is teljesen szabad, nyitott légkört idéz elő. Persze, ha munka, buli van, akkor megszállottként tudok működni és csinálni mindent, az a típus vagyok, aki maximálisan beleáll a vállalásaiba. Ha csinálok valamit, akkor nagyon, ha viszont nem akkor nagyon nem, középút, meg a munka ellógása nálam kizárt. Nagyon fegyelmezett ember vagyok. Ez volt akkor is, amikor tíz évig éltem egy alföldi tanyán, jártam az erdőket, ezer kilométerszámra, s hivatásosan a zenélés ekkoriban nem volt szerves része a mindennapjaimnak.
– Elképesztő az a kettősség, ami jelen van az életedben, ugyanakkor érthető is. Őrült tombolás és tiszta nyugalom. Olyan méltósággal létezel ezzel a fajta hírnévvel a hétköznapokban, természetesen, felvett manír nélkül, ami egészen…
– Egészséges skizofréniában élek! Két nagyon különböző téren vagyok otthonos. Az egyik a természet, hétköznapok nyugalma és békessége. Viszont abban a pillanatban, hogy fellépek a színpadra, és elindul buli, a zene lendületében, sodrásában és a társaim energiájában elszabadul a pokol, a tombolás, az őrültekháza!
– Hihetetlen energiával, lüktetéssel közvetítesz a mai napig a színpadon. Honnan ez az erő?
– Ezt a természet által adott harmóniából hozom. A hétköznapokban nyugtatod a lelkedet és a pszichédet az élővilág közelében, egy csodás tó mellett, erdők ölelésében. A vadon foglalatában, ebben a beágyazottságban megvan minden potenciális energiaforrás. Ezt be lehet tenni festészetbe, írásba, de egy orvos ugyanígy egy hatalmas műtét előtti feszültségbe oldásként, szóval bárki bármibe, ahol jótékonyan tud szolgálni ez az érzés. Ugyanazon a fórumon vagyunk.
Elképesztő lelki tartalmat nyújt a nyugalom s a természet, és én szerencsésnek tartom magam azért, amiért negyven éve lassan ebben élhetek, ebből meríthetek.
Ez megunhatatlan. Budapesti vagyok és szeretem a várost, mert csodálatosan szép, de nagyon nem kívánnék már ott élni. Tömeg, zsúfoltság, turbulencia, hajtás – egyszerűen még a gondolataidat sem hallod a folyamatos pörgés miatt.
– Jót tett akkor, amikor becsuktad magad mögött az ajtót a zenei kiadóban, és egy kis világjáró intermezzo után leköltöztél az Alföldre?
– Közvetlen a Piramis után elkezdtem teljesen más zenei indíttatású emberekkel muzsikálni, úgymint Szakcsi Lakatos Béla, Tihanyi Gellért, csak hogy érezd a stílusbeli különbséget. Ez merőben új, más, szinte avantgárd vállalás volt 1981-ben, s teljesen eltért az addigi profilomtól. A lemezgyár erre azt mondta, hogy Sándor, mi ezt nem akarjuk tőled. Olyan halkan csuktam be magam mögött az ajtót, ahogyan ember addig szerintem még sosem.
Tudomásul vettem, hogy olyan világban élek, ahol egyetlen lemezgyár van, egy országos iroda, és úgy gondoltam, hogy ha a Generál és a Piramis után nem tartanak rám igényt ebben a friss, kicsit formabontó koncepcióban, akkor nekem itt tovább nincs dolgom. Nem fogok könyökölni, kunyerálni meg smúzolni, mert hál’istennek etikus polgári neveltetésben volt részem. Kínosnak, sőt meghasonlásnak éreztem volna az egészet azok után, amit zeneileg az asztalra tettem az előző évtizedben… A gerincem egyszerűen nem bírta volna el a kunyerálást a múltam és a hitelem után.
Akkor volt annyi anyagi forrásom, amiből meg tudtam vásárolni az alföldi tanyám, ahol éltem, s volt annyi jogdíjam, amennyiből meg tudtam élni. Így jött az első tíz év emigráció egy csodálatos természeti tájon, békességben.
Radikális életmódváltás zaklatott életvitelem után szintén pozitív változást hozott a pszichém és lelkem szempontjából. Erre a lemezgyáras történetre rá két hónapra jött egy munkaajánlat, amit el is fogadtam. Hajóval bejártam a világot szinte luxuskörülmények között, kerestem egy rakat pénzt és zenéltem.
Gondolatban meg bennem vigyorgott a kisördög a lemezgyárnak! Olyan anyagi feltankoltsággal bírtam akkor, hogy tudtam azt, hogy évtizedekig meg fogok tudni élni majd a tanyán, nem lesz gond.
– Presser Gáborral készítettél egy önálló lemezt, viszont a folyamatos showbiznisz-jelenlét helyett megint csak az irányváltást választottad…
– Presser Gáborral való emberi, baráti és a legnemesebb értelemben vett alkotótársi kapcsolat született az első szólólemezemmel. Hihetetlenül érzékeny, finom találkozás történt, a mai napig váltunk levelet.
Elkészült ez a lemez, s ő mint rendkívül termékeny, tehetséges szerző, kész lett volna arra, hogy akár több közös lemezt csináljunk közösen, de abszolút megértette, hogy én ismét inkább a magam ösvényeimre akarok lépni.
Arra a felvetésre, hogy készítsünk újra együtt egy új lemezt, Friedrich Hölderlin bölcs idézetét küldtem neki, miszerint „Aki a legmagasabbat akarja, annak a cselekvés csaknem kevés.” Nekem akkor máshol volt a súlypontom, békében az alföldi tanyán, könyvek, bölcs gondolatok között és a tiszta természetben, és ő ezt nagyvonalúan meg is értette és elfogadta.
Azt gondolom, hogy akkoriban a súlypont túlságosan a természet felé billent, mára viszont tökéletes egyensúlyt tudtam teremteni a hivatás és a nyugalom közt. Harmóniában van a természeti, nyugalmas hétköznap és a világi, aktív oldalam. Miután feltöltődtem, maximális odaadással megyek a vállalt feladataim felé.
– Méltóság, fegyelem és valami egészen intuitív belső igényesség – ez most Révész Sándor mint előadóművész?
– Soha semmiféle playbackben meg hakniban nem voltam benne, nem is érezném az enyémnek a rangon aluli tevékenységeket. A mai napig nagyon figyelek a hangomra, mindennap végzek légzésgyakorlatokat, trenírozom magam.
– Kik azok a gondolkodók, művészek, akik fontosak számodra, akik jelentősen befolyásolták és alakították a perspektívádat?
– Írókat mondanék elsősorban. Az írott szavak, a gondolatok azok, amelyek leginkább hatottak rám és alakítottak, finomítottak rajtam az elmúlt évtizedek folyamán.
Még bőven a Piramis-időszakban, 1979-ben ismertem meg Szepes Mária nénit. Bőrszerelésben, kendőkkel, loncsos hosszú hajjal, tényleg, mint valami sakál álltam előtte első személyes találkozásunkkor, egy hófehér kontyú, diszkrét ruhába öltözött hölgy előtt. Ez a pillanat a mai napig könnyet csal a szemembe. Kézfogásunkkor megjegyezte, hogy mi már nagyon régen ismerjük egymást…
Ez a mondat életre szóló pecsét lett a szívemen.
Elmondhatatlan, hogy onnantól kezdve mennyi szellemi muníciót kaptam az élethez tőle. Weöres Sándor, Hamvas Béla, Márai Sándor, Baktay Ervin is fáklyavivőként tűntek fel számomra mind az irodalom, mind látásmódom fejlesztésének terén. Nagyon sok szellemi barátra tettem szert az életem során.
Más művészeti ágakból nem igazán tudok említeni most neked reprezentánsokat, mert negyven éve vidéken élek, így óhatatlanul izolálódom. Nem utazom fel egy színházi bemutatóért, egy kiállításért vagy egy kurrens filmért Budapestre. Televízióm évtizedek óta nincs.
Természetesen például a Presser Gábor arénakoncertjén ott voltam, és áhítattal hallgattam. Roger Waters koncertjén szintén részt vettem. Szóval vannak olyan dolgok, amelyek megmozdítanak, de ezek szinte csak zenei rendezvények.
– Többször léptél fel az utóbbi időben szakrális terekben. Honnan indul ez az ötlet?
– Egy transzcendens helyen az ember rengeteg ember hitének a bölcsőjében és térfogatában ha a saját műfaját közvetítheti, az roppant különleges. Nem saját ötlet volt egyébként az, hogy templomokban fellépjünk.
2017-ben megtisztelő koncertfelkérést kaptam a budapesti Zsinagógába, amelyet képtelenség lett volna visszautasítani. Remek akusztikai adottsággal és káprázatos vizuális élménnyel szolgált ez a helyszín, csodálatos volt itt játszani. Varázslatos miliőnek örvendett azonban nem régen egy rátkai településen adott koncertünk is.
A hetvenes évek végén játszottunk egy ogyesszai zsinagógában is még a Piramissal, tehát e kortárs templomos fellépések előtt is részesülhettem már ilyen nem mindennapi élményben. A hely igézetének mámorában össze is kavarodtam (színjózanul) a Mondj egy mesét szövegében, a Som meg nézett rám nagy szemekkel, hogy miket gagyarászok összevissza.
– Hogyan értékeled és érzékeled a jelenlegi muzsikus frontot?
– A rengeteg gép nagyon nem tetszik nekem. Elég nehéz otthonosságot találnom a mai zenékben. Sok olyan irányultság van a kortárs zenében, ami érthető módon az én hatvanhat évemnek, ízlésemnek, érzékenységemnek nagyon idegen.
Érzek azonban óriási lendületet, tehetséget fiatal pályatársaimban, néhányukkal volt szerencsém együtt is muzsikálni, mint például Delov Jávorral, akivel rendszeresen felléptünk együtt, és őrültekházát nyomunk a bulira. Itt van ez a Random Trip, elképesztő, mit művelnek a gyerekek! Az ész megáll, micsoda hangulat, varázs uralkodik a térben, amíg ők nyomják a bulit. De itt a Mörk, ami szintén egy nagyon igényes, ígéretes kísérletező, bátor zenekar.
Megérzem a tehetségeket, és csillog a lelkem ilyenkor. A mi nemzedékünket tekintve pedig élő példák vagyunk arra, hogy igenis nyomni kell, amíg csak bírjuk, összeállni fiatalokkal, mert abból egy nagyon élő, innovatív, értékes energiaáramlás és alkotás születik.
– Ha nem itt és most, mikor és hol élnél szívesen?
– A rongáltság előtti időszakban, ahogyan Hamvas Béla mondja. Komolyra fordítva a szót, az emberiség története mindig az erőszakról, a hatalmaskodásról, a veszekedésről szólt, csak a jelmezek változnak az idők során – ez elkeserítő.
Egy olyan helyen élnék szívesen mindenképpen – legyen az bárhol, bármikor -, ahol mindenki tiszteletben tartja a környezetét és a természetet.
Az anyaföld semmit nem tesz ellenünk, sokkal gondosabban kellene ügyelnünk rá, mint ahogyan azt most teszi az emberiség. A természet értünk van, ezt kellene helyesen értelmeznünk! Zöldbe borul, virágzik, hullámzik, illatozik, a végtelenségbe mutat. Ha ebbe a tiszta szisztémába túlságosan beleoperál az ember, akkor viszont minden létező rosszra felkészülhet!
Minden okoskütyünk ellenére el kell hinnünk, hogy bizony ő az erősebb. Ijesztő ellenmunkában van az ipar, valamint a fejlesztések évszázadok óta. Egyre nagyobb éket verünk az élhető világ és a kilátások közé. Én már nem, de a ti generációtok már minden bizonnyal katartikus élményeket fog tapasztalni…
Nem is recitálom tovább drámai monológomat. Ha létezhetett olyan kor, ami a rongáltság előtti, idealisztikus, békében, nyugalomban, az nagyon jó lehetett. De hogy volt-e ilyen valaha?
– Milyen emberekhez tudsz kapcsolódni?
– Nagyon intuitív, éber ember vagyok. Mária néni mondta, hogy alapvetően az én asztrológiai képletemnek, jelen inkarnációmnak a legvégső stádiuma a szellemi tisztánlátás. Ez az állítás egész életemben jelen volt, folyamatosan fejlődött.
Az úgynevezett belső hang még soha nem hagyott cserben, ezért vannak tartózkodásaim és vannak magától értetődő könnyen kapcsolódásaim emberek felé. Taoista ember vagyok, ezt az aspektust érzem magamhoz a legközelebb. A tao iszonyatos nyugalomra, éberségre és fegyelemre tanítja az embert.
– Mi az az üzenet, amit átadnál a gyermekednek, hogy erőt meríthessen a mindennapjaihoz?
– Szeretnék egy dalszöveggel válaszolni erre a kérdésre, ezt Ráhel lányomnak írtam.
„…Egy gyermek tiszta lelke nyílként röppen,
s a holnap házában él.
Teste gyönyörű hangszer, lélekhárfa,
amin ő édes dallamot zenél.
Látja az Eget, s a Földet, csillagok alatt sétál
öröm és bánat éri a szívét.
Hosszú zarándok útján őrizze meg
a lélek nagy hitét.”
