Különleges gondolatok horizontján evezünk Tolcsvay Lászlóval, akinek bátor kiállása a dolgok tisztaságáért és őszinteségéért a poéta szavait idézheti: „az igazat mondd, ne csak a valódit”. Folk-beat, reveláció, humanitás, Fonográf, Madách Színház, és az a bizonyos uniformis… A Magyar Zene Háza Nekünk írták a dalt című kiállításhoz kapcsolódó portrésorozat következő epizódja.
– 68 címen jelent meg legutóbbi lemezed 2018-ban, később vinylen is. Nem csupán a ti generációtoknak, hanem például a vinylnek is van egyfajta reneszánsza. Mit gondolsz, mi lehet ’68 legfontosabb üzenete a mának?
– Az uniformizálás elleni őszinte lázadás. A mi generációnk a humánus értékrend mellett állt ki, nem hagytuk magunkat bedarálni semmiféle sztereotípiának. Örömöt, szabadságot éreztünk, izgalmas életet éltünk, és ami nagyon fontos: őszinte érdeklődéssel figyeltünk egymásra. Egységes erőt generáltunk anélkül, hogy önismétlők lettünk volna, továbbá élő párbeszéd zajlott köztünk. A mai ember számára a legnagyobb veszély az egymástól és az érzelmektől, a valós tapasztalatoktól való elszigetelődés a digitális online térben, valamint az uniformizálódás. Sablonokat kapunk készen és azokat használjuk. Ennek következtében észrevétlenül darálódunk bele egy masszába. Mindenki próbálja meg a saját egyéniségében, lelkében megtalálni a szabadságát, és ne higgyen el mindent a reklámoknak meg a turbulenciának.
– Mit jelent számodra ’68?
– Kértem a Sziámit (Müller Péter Sziámi – a szerk.), hogy írjunk egy olyan dalt, aminek ’68 a címe. Nekem kardinális, rendkívül meghatározó év az életemben. Nem csak azért, mert akkor érettségiztem, és akkor nyerte meg a Tolcsvay-trió a Ki mit tud?-ot, hanem azért is, mert azt éreztem, hogy a világon zajlik valami extrém módon különös: egy nemzedék tökéletes felébredése –nem a hétköznapi, sokkal inkább spirituális kontextusban.
Ez az év úgy hatott a világra, hogy az én fajtám – értem ezalatt a muzsikusokat meg a művészeket – megérzett valami fontos eredeti és igazi dolgot a világból, amit ilyen vagy olyan módon reagáltunk le. A párizsi diákok az önkormányzatért harcoltak, de én nem harcoltam, hanem csak végtelen szabadságot éreztem magamban, a barátaimban, a muzsikálásban, és minden olyan dologban, amivel foglalkoztunk, és ami örömöt okozott. Mindezt úgy, hogy még útlevelünk sem volt. Tudtam, hogy értek valamit a világból.
– Lehetett ebben valamilyen mámoros közösségi élmény…
– A legteljesebb értelemben. Értettem, mit énekel a Bob Dylan – nem a szavakat, hanem azt a lelkiséget, amin rezdült, azt az őszinteséget, egyszerűséget, azt a népdalszerűséget, a humánumot, ami mentén definiálta a dalait. Engem már ’62-től magával sodort a beat hullám, noha csak ’67-ben alakítottuk a Tolcsvay-triót. Az egészben volt – ahogy mondod –, valamilyen mámoros közösségi élmény, és függetlenül attól, hogy kit ismertem a szakmából, tudtam, hogy létezik egy olyan összeesküvés közöttünk, ami nincs kimondva, vagy szabályokra fektetve, mégis nagyszerűen működik. Nyilván elnyomásos rendszerben éltünk, de én magamban, a lelkemben megtaláltam a szabadságot – ezt jelenti nekem a ’68.
– Belefolyt azért ebbe a szabadságélménybe a hatalom? Megérezte az ifjú folk-beat banda az elvtársak gondos felülvizsgálatát?
– Természetesen. A Tolcsvay-triónak nagyon fontos volt, hogy egyszerű, népdalszerű, akusztikus hangzásra írjunk dalokat, saját szerzeményeket. Mi teremtettük meg itthon a folk-beat műfaját. Hogy élesebben is szemléltessem a hatalmi befolyást, történt egy rendkívül igazságtalan „merénylet” is ellenünk. 1972 tavaszán itthon turnéztunk – akkor már Tolcsvayék és a Trió néven – egy angol folk-rock zenekarral, a Fairport Conventionnel. Fantasztikus együttes volt, nagyon klassz figurákkal, összebarátkoztunk velük hamar.
Azzal búcsúztak el tőlünk, hogy ősszel meghívnak minket Angliába egy ottani közös turnéra. Óriási dolog volt ez ’72-ben! Bementek minden hivatali szervhez, kartárshoz, intézkedtek, hogy létrejöhessen ez a koprodukció a jövőben, majd hazautaztak. Csend. Vártuk a levelet tőlük, a meghívót, de nem kaptunk semmit. Nagyon szomorúak és csalódottak voltunk, készültünk az utazásra, hiszen elvileg minden kész volt hozzá. Évek múlva a bátyámnak azt mondja valaki az Országos Rendező Irodában: „Béla itt van egy csomó levél maguknak, rajongói levelek. Nem viszi el?” Béla elhozta a leveleket, és legnagyobb meglepetésére látta,hogy az egyik levél az az évekkel azelőtti levél volt a Fairport Conventiontől, amit annyira vártunk. A bélyeg persze, már le volt vágva róla, ki volt nyitva, de ott volt a meghívó levél!
– Súlyos… Ki tudja, hogyan alakult volna, ha esetleg kimentek…
– Teljesen le voltunk döbbenve. Ők meg ott hihették azt, hogy büdös-bunkó udvariatlanok vagyunk, akik még válaszra sem méltatták őket! Ez a fajta strukturális háttér és a nyugati sikerek anti-támogatása azért jócskán hozzájárult a Fonográf széteséséhez is… De erről majd később.
– Kultúrtörténeti szempontból szerinted mi bírhatott hasonló energiával, mint a ’60-as évek?
– Talán a reneszánsz, a pre-raffaeliták, és a huszadik század elején egészen az első világháború háború végéig azok a fiatalok, akik aktívan szerették volna a változást, hittek az őszinteség erejében. Amit mi kreáltunk, akár a Rolling Stones, a Beatles, az Illés, az Omega, a Tolcsvay-trió, stb., az a világ népzenéje lett. Olyan gyökerekkel rendelkezik,amely az ember lelkét szólítja meg, miközben képes mindenféle nép zenéjét integrálni. A mi lelkünk ’68 táján hasonló volt ahhoz, amit 1848, vagy 1956 jelentett – aztán be is darálták… Őket politikai szempontból, minket piaci, ipari szempontból. Nálunk egyfajta kulturális rendszerváltás vagy forradalom volt. A minket megelőzőké inkább politikai –, de mindkettő masszív társadalmi transzformációhoz vezetett.
– Hogyan jelent meg nálatok ez az átformálódás leginkább?
– Az, hogy megnövesztettük a hajunkat egyértelmű, ugyanakkor ösztönös és tudattalan kinyilvánítása volt annak, hogy mi nem akarunk katonának menni, nem akarunk uniformisban lenni, nem akarunk erőszakban részt venni,és demonstráljuk, hogy nem hasonlítunk a szüleinkre, akik megélték a háború borzalmait. De ez nem múlt ám el! Most, amikor elmegyek a Roger Waters koncertjére, és egy rakat ismerős ott van akkor, akkor megnyugszom, hogy jól van, ez nem múlt el, él és élő! Kortalan. Az operett és slágerrevüvel szemben bennünk volt az az attitűd is, és van a mai napig, hogy, ha felmegyünk a színpadra, – akár három perc alatt is – menjen végbe valamilyen változás bennük és általunk.
– Otthon gyermekként milyen zeneiség vett körül?
– Nagyon igényes és nyitott zenei légkör vett körül. A papám muzsikus volt, neki is volt a háború előtt és alatt zenekara (jazz-zenekar). Ő egyébként elképesztően nyitott volt mindenféle igényes, új zenére. Amikor mi elkezdtük hallgatni a luxemburgi rádiót, figyelemmel kísérte és nyitottan állt a mi új zenénkhez. Hat éves koromtól tanultam klasszikus zenét, zongoráztam, de tizenkét éves koromtól anyám nagy bánatára már nem érdekelt a klasszikus zene. A szomszéd fiú papája ’56-ban disszidált, és ’58-tól kezdve küldte neki Amerikából a lemezeket, aminek következtében már nyolc-tíz évesen már az Elvis Presleyt, a Chuck Berryt vagy a Bill Haleyt hallottam onnan! Itt ez nem volt, az operett ment meg a magyar nóta – mint most.
– Mit mesélt apukád a presszós zongorista világról? Akkoriban ennek nagy kultúrája volt még Budapesten.
– Igen. Akadémiát végzett, nappal énektanár és karvezető volt, este pedig presszókban zongorázott. Igazi kávéházi zongorista volt, mindent ismert a jazz sztenderdektől kezdve a századelős slágereken át a filmzenékig. Én például a mai napig irtózom olyan helyen játszani ahol meg van terítve, csörög a pohár. Rosszul vagyok, nem bírom! Tudom, hogy ennek van múltja és kultúrája, de én nem bírom. Úgy tudsz igazán a közönséggel kommunikálni, ha rád figyelnek, és átérzik a mondanivalódat.
– Milyen motivációk, előzmények merülnek fel a Nemzeti dal kapcsán?
– A hetvenes évek elején, előtte meg pláne, komoly attrocitások voltak amiatt, ha valaki meg akarta ünnepelni a március tizenötödikét. Kitaláltak mindent helyette, mint például forradalmi ifjúsági napok, és társai. Ennek ellenére a fiatalok, főleg a mi korosztályunk elkezdte bejárni az emlékhelyeket: Batthyány-örökmécses, Petőfi-szobor, Lánchíd, Bem tér, Vár, Táncsics Mihály egykori börtöne. Ezeket a spontán ünnepségeket persze szétverte a rendőrség. ’73-ban a Hunyadi János úton már rendőrautók álltak és nem engedték, hogy felmenjenek a gyerekek a Várba, komoly verekedés is kialakult. ’73-ban kitalálta a kartársi főnökség, hogy pályázatra zenésítsenek meg Petőfi verseket, és készüljön a legjobbakból egy lemez is. Gondoltam, jól van akkor, a Nemzeti dal is egy Petőfi vers, írtam rá zenét. Életem egyik legszebb pillanata volt eljátszani a fő KISZ-fejeknek az Országos Rendezői Irodában.
– Mi lett a hatása? Volt berzenkedés?
Halálra sápadt arcok! Persze nem került fel a lemezre, olyan indokkal, hogy nagyon tehetséges vagyok, de így nem lehet kiabálni, túl hangos. Még aznap este eljátszottuk az egyetemi kollégiumban is, szám szerint ötször egymás után. Féltem is, hogy mi lesz ezután, bevisznek katonának és büdösödhetek évekig egy laktanyában… De nem lett semmi, meg jött a Fonográf-időszak is nem sokkal később. Végül csak ’81-ben került lemezre ez a dal, és innen indult arra az útjára, amin azóta és most is van.
– Milyen emlékek villannak be a Szép lányok ne sírjatok című film kapcsán? Elvileg nem ti, hanem az Illés ment volna Mészáros Márta forgatására, nem?
Az Illés írta dalokat, de akkor takarékra voltak téve éppen. Márta ezért megkért minket, és a Kexet, Cinit, Frenreisz Karcsiékat, hogy szerepeljünk helyettük. Mi megkérdeztük Bródyékat, hogy elvállalhatjuk-e. Nem illett volna – hiába Mészáros Márta –, etikátlan lett volna nem megkérdezni tőlük. Tiniék persze azt mondták, csináljuk meg, legalább elkészül a film.
– Milyen volt a hangulat?
Remek. Baksa maga volt a szabadság, hihetetlen figura volt, a hippi világ dadaistája, szerettük nagyon. Írók, társművészek kilátogattak nézni, hogy mit csinálunk. Komoly összetartás volt, szeretetlégkör, pozitívan lehetett alkotni. És itt a példa, hogy nem volt hiába! Öröm számomra, hogy te most itt vagy és érdeklődsz, szereted ezeket, sok más fiatallal együtt, mert nem csak az van, hogy jaj, régen szép volt, meg elmúlt…Itt az élő bizonyíték, hogy ezek a dalok megmaradtak, nem volt hiába csinálni, és az erre érzékenyek a jövőben is érzékenyek lesznek.
– Nem régen hallgattam a Fonográf Jelenkor című albumát. Tiltott forrás, Vihar előtt, A bengázer. Hihetetlen erejű alkotások, mind dallamvilágot, mind dalszöveget értve. Szerintem ez az együttes – és a magyar rocktörténet – egyik csúcslemeze.
– Ez nagyszerű. Mondták már többen, hogy kellene egy olyan buli, amikor nem csak Az első villamost, a Nemzeti dalt, a Jöjj kedvesemet, vagy a közönségsikereket énekelném, hanem ezeket is. A bengázer életem egyik legnagyobb nótája. És a Tinédzser mekkorát írt rá! Hát az teljesen kész… A Jelenkor koronázta és zárta a Fonográfot, ami, hát hogy is mondjam… olyan, mint egy utolsó, nagy szerelmi találkozás… A Tiltott forrás, A bengázer, a Vihar előtt, vagy a Visszatérés elképesztő jó nóták. Mindenki a maximumot hozta, mialatt már dolgoztunk az István a királyon, amihez mi játszottuk a zenei alapot. Éppen az István a király miatt nem tudott akkorát rúgni ez a lemez a saját korában szerintem, mint amilyet megérdemelt volna, de ez érthető.
– Koncz Zsuzsa diszkográfiáját tekintve nagyon tiszta, kristályos minőség érződik a ’70-es évek felvételein. Harmónia, különleges energia árad ezekből a lemezekből. Köze van ennek ahhoz a szoros munkakapcsolathoz, amit ti a Fonográf és Koncz Zsuzsa közösen képviseltetek?
– Abszolút. Volt egy idő, amikor egy házban laktunk. Nem véletlenül íródott a dal, Ha felépül végül a házunk. Koncert után együtt mentünk haza. A lemezeket meg átadtuk az ablakon, vagy az erkélyen. Bródy és Levente pár utcával arrébb lakott. Olyanok voltunk, mint valami kommuna. Ehhez hozzájárult az is, hogy Zsuzsa elképesztően elhivatott ember. A mai napig csodálatra méltó az az erő, amivel kiáll a színpadra és megtölti az arénát. Kihozta belőlünk is a maximumot. Nem tűrte volna, ha a nívójából le kellett volna adnia, sosem érte be silányabb hangnemekkel. Ez minket nagyon motivált. Fantasztikus lelki összhang volt köztünk, és a mai napig kívül-belül ismerjük egymást. Ha egy évig nem beszélünk, akkor is ott folytatjuk, ahol abbahagytuk.
– Van különbség a mostani és a hőskori munkamódszer közt egy lemezkészítésnél?
– De még mennyire. Volt olyan mostanában, hogy Zsuzsa Svédországban volt és írt egy e-mailt nekem, hogy ő Tóth Krisztinával szeretne dolgozni. Elküldtem a nótát e-mail-en Krisztinának, ő nekem visszaküldte a szöveget, ez ment a Zsuzsának, majd felvették a lemezt, és én csak egy évre rá találkoztam először személyesen Krisztinával. Sokkal személyesebbnek gondolom az akkori viszonyokat, most viszont a gyorsaság az, ami pozitív. De vigyázni kell, mert már nem csak mechanizált az ember, hanem digitális is, fizikai kapcsolat nélkül.
– Mi lehet az oka annak szerinted, hogy a magyar zenekarok valahogy sikeresebbek voltak más közép-kelet-európai bandáknál?
– A magyar zenekarok – a Locomotiv, Fonográf, Omega, Skorpio, és a többiek – elementárisabbak, jobbak voltak, mint a lengyelek, vagy az NDK-sok. Ez köszönhető a nyelvünknek, az érzéseinknek, a lelkiségünknek. Dimenzionáltabbak vagyunk. Az angolszász zenét azért tudtuk mi interpretálni, mert valahogy ez a pentaton népdalkultúránk jól rezonál a kelta zenei világra. Jobban eltalálunk hangnemeket, mint például a szlávok. A dolog spiritualitásából is el tudtunk valamit sajátítani, lefordítani, aminek következtében marha jók lettek a zenekarok itthon.
– A Fonográf le volt (akár van is) szűkítve a country kategóriára, holott jóval összetettebb, rétegzettebb zeneiség. Miért lehetett ez az egyszerűsítés?
– Piaci szempontok, reklám és hasonlók. Ennek az a története, hogy teljesen természetes volt bennünk az igény arra, hogy menjünk máshova is játszani a keleti régión kívül. Aztán jött a lehetőség arra, hogy Angliában csináljunk egy kislemezt a United Artistnál. Egy brit menedzser felfedezte a Fonográfot, és két számot felvettek velünk, de nem a Bródy szövegeivel, hanem ők írtak hozzá újat. A kiadás előtt megkérdezték az itthoni vezetőséget, hogy mi a mi zenei műfajunk? Mit játszunk? A Zeneműkiadóban valaki pedig random azt mondta, hogy „Country and Eastern”. Fú, de jó! Great! Ez speckó! A Melody Makerben Londonban megjelent egy óriási hirdetés a lemezünkről: Country & Eastern címen. Ugyanez a lemez címe is. Ez onnan nézve abszolút jó, mert Levente is, Bródy is, én is jóban voltunk a népdal hagyományok elemeivel.
– Mi lett ezután? Megnyíltak a nyugati kapuk?
– Meg, de már késő volt, gondolj bele, bőven harminc felett voltunk, közelebb a negyvenhez, széleskörű hazai ismertséggel, sikerrel, közönséggel. Ránk akasztották ezt a Country & Eastern bélyeget, és megindult az érdeklődés irántunk Belgiumból, Hollandiából, Németországból, Dániából. Elkezdtek minket foglalkoztatni, de már rosszkor. Akkor mi már furcsán mondva öregek voltunk, mármint a pályánkon, ami már teljes volt… És, itt volt a gond. Én megértem, hogy a Levente egy promóciós turnén Hollandiában egy kis klubban nem érzi olyan jól magát, mint itthon, ahol már ennyi mindent csinált és ekkora közönsége van. De a Tinédzser is mit csináljon az ő lelkiségével, szövegeivel Nyugaton annyi idősen? Őt sem nem motiválta már akkor a nagy nyugati energia befektetés…
– Hogyan viszonyult ehhez az itthoni rendszer?
– Ez a másik. Kellett volna egy erős, stabil háttér a zenekarnak, de az meg a rendszerből kifolyólag nem volt. Leventének olyan hangja volt, ami Nyugaton is hatalmasat dobbantott és elismerték, de kellett volna a támogatás innen, amit nem kaptunk meg. Lásd az említett Tolcsvay és a Trió sztori. Ezek az intrikák jócskán hozzájárultak a Fonográf széteséséhez is. De nem panaszkodom, mert csodás pályafutásunk volt, aminek valóban volt értelme és értéke, ami maradandó.
– Köztudottan megviselt téged a Fonográf szétesése, ugyanakkor új fejezet indult az életedben. Megtaláltad az új alkotóműhelyed?
– Igen, ez lett a Madách Színház. Egy új, rendkívül érdekes, tartalmas és értékes fejezet nyílt az életemben. Ádám Ottó, az akkori igazgató meghallotta a Magyar Misét és felkeresett, mert szerinte teljes mértékben alkalmas vagyok színházi darabhoz muzsikát szerezni. Ez lett a Doctor Herz, amelyet Müller Péter írt. Hatalmas sikere lett a darabnak, Angliában is szerepelt. Soha nem felejtem el, kijött a színész a színpadra és háromszáz ember fellapozta a műsorfüzetet, hogy éppen ki van a színpadon. Itt egy ilyen? Elképzelhetetlen lett volna. Nekünk „megvannak az embereink”. De válaszodra visszatérve, igen megtaláltam.
– Bródy János mellett Müller Péter és Müller Péter Sziámi is közeli alkotótársad. Hogyan érzed a velük való közös munkát?
– Müller Péter nagyon jó barátom lett, a szellemisége mindig is nagyon imponált nekem. Van benne egyfajta életdramaturgiai érzék, olyan, mint egy mágnes, ami a vasreszeléket magához húzza, rendet csinál az emberben és a színpadon egyaránt. Teljes az összhang vele a munkában. Megtaláltam az új zenei, lelki közösséget ahol jól érzem magam és ki tudok teljesedni. Sziámival ugyanígy kölcsönhatásban vagyunk, és dolgozunk együtt, pontosan értjük a másik gondolatát. Jó barátságot ápolunk. Lelki rokonságot.
– Hogyan viszonyulsz a színházi dramaturgiához, s ennek következtében a színházi zeneszerzéshez?
– Imádom a történeteket, a meséket, amelyek beindítják a fantáziámat, amelyek hatására képek kezdenek peregni előttem, amihez aztán zene társul – így lesz a színpadi zene. A belső képzeletem olyan erős tud lenni még mindig, mint egy gyereknek. Régen imádtam a rádiójátékot, mert megmozgatja a fantáziámat. Imádok olvasni is. Nagyon szeretem a színpadi műfajt, mert végtelen a szabadsága, minden karakter én lehetek.
– Élnek benned most is a rockzene alapjai akár a színházi, akár más jellegű zene komponálásánál?
– A rockzene alapjai mindig is dolgoztak bennem. Nem olyan régen például írtam egy rapszódiát az országról. Az aktuális helyzetről nem lehet himnuszt írni, csak rapszódiát. Most ez így is van meg úgy is van, meg hogy is van ez? Mit mondott? Múltkor nem ezt mondta. Ez ugyanaz az ember? Plusz még a média és az online világ is káoszt teremt. Ki kellene állni önmagunkért és nem bedarálódni. Ahogyan a beszélgetés legelején is említettem: lázadni, kibújni az uniformizálás alól!
