Milyen ma a népzene, és milyen ma népzenésznek lenni? Milyen, amikor magunknak zenélünk, és milyen, amikor másnak? Ezeket a kérdéseket próbálja megválaszolni az október 1-jén látható Rendek között, vonók mögött – Népzenész sorsok a 21. századból című előadás a Magyar Zene Házában. És mi is ezekről kérdeztük Dénes Károly bőgőst.
– A beszédes cím arra utal, hogy a műsorral azt szeretnétek bemutatni, milyen ma a népzene, illetve milyen ma népzenésznek lenni. Miért tartjátok fontosnak mindezeket megmutatni? Tulajdonképpen kulisszatitkokba engedtek bepillantást a közönségnek?
– Amikor elhatároztuk, hogy szeretnénk egy nagyobb szabású koncertet összehozni, az volt az elgondolásunk, hogy ennek akkor van csak értelme, ha valamilyen formában különleges is lesz és nem csak a sok résztvevő miatt. Azt akartuk, hogy több legyen, mint hat-nyolc népzenei összeállítás egymás után eljátszva. A próbafolyamat során lassan kialakult tehát az a gondolat, hogy meséljünk magunkról, a népzenészekről, hiszen ez az a téma, amit a legjobban ismerünk és igazából így lehetünk a leghitelesebbek.
Talán azt is mondhatjuk, hogy nem a téma indokolta a koncertet, hanem bizonyos értelemben a legkönnyebb utat választottuk, hiszen a saját történeteiről az ember könnyebben mesél. Más szempontból viszont igenis kiléptünk a megszokott népzenei koncertek világából, hiszen itt a zene inkább csak „kötőanyag” a bemutatott történetek, élethelyzetek között. A lényeg inkább azon van, hogy miért zenéljük éppen ezt vagy azt, és nem azon, hogy mit, vagy honnan választottunk anyagot, ugyanis ezek a történetek bármilyen zenével elmesélhetőek lennének. Annyit előre bocsájthatok, hogy óriási titkokat nem fogunk elárulni a zenészségről, inkább egy könnyed önreflexió ez, elmélkedés a vonók mögötti életről.
– Mit fogunk látni, hallani október 1-jén? Mi ebben a produkcióban a formabontó, túl azon, hogy tízen vagytok a színpadon?
– Tíz talpig feketébe öltözött ember valóban különlegesen hat, de persze ez csak látványelem. A fő újdonság, hogy mi ebben a koncertben a zenét csak eszközként használjuk a gondolataink közlésére, a hangsúly az elmondott gondolatokon és a bemutatott jeleneteken van, tehát a számok közötti idő is fontos szerepet kap. Ez inkább egy beülős-végigülős, már-már színházias koncert, nem is igazán működne szabadtéren vagy egy kirakodóvásár hangos forgatagában.
Legfőképpen autentikus vonós népzenét fogunk játszani, de átkacsintunk más, közeli műfajokba is, és lesz kis dramaturgia és beszéd is, ami remélhetőleg segít rámutatni arra, hogy így is lehet népzenei koncertet szervezni. Én egyébként kifejezetten szeretem, ha a zenei élményeken kívül más is megmarad az emberben egy koncert után, ilyen értelemben nyilván nem vagyunk újítók – példának hoznám fel az Üsztürü és a Heveder Csávásiram című koncertjét, ahol a szöveg és a zene egyaránt fontos –, de a témaválasztásunk talán kevésbé megszokott.
– Ha jól tudom, nem vagytok hivatásos zenészek, miközben rendszeresen muzsikáltok táncházakban, de mindegyikőtöknek van civil foglalkozása is. Hogyan állt össze ez a tíztagú banda?
– Fontos leszögezni, hogy a koncert nem egy zenekarok közötti koprodukció, az egész nem úgy született meg, hogy 2-3 zenekar összeült, mert kell egy koncertet csinálni… Inkább a kolozsvári éjszaka hozott össze minket. Kolozsvár egyetemi központ, rengeteg erdélyi fiatal fordul itt meg, sok fiatal zenész kerül ide, egyetemi éveik alatt itt zenélnek a helyi táncházakban és hamar össze is ismerkednek egymással. Mi is mind tanulni és dolgozni jöttünk a városba, egyikünk sem nevelkedett Kolozsváron. Ugyanakkor a város és a közösség nem annyira nagy, hogy teljesen szétszóródjunk, így az összes zenész ismeri egymást és zenél is egymással, és egyszer csak azon kapja magát az ember, hogy a táncházban tizenöt zenész beszélget egy körben és még legalább három bent zenél. Azt hiszem, az ilyen alkalmak kovácsoltak minket össze, de persze próbáltunk is keményen. Az viszont biztos, hogy ez a légkör volt a kovász, ami útjára indította a koncertet. Egyébként ketten közülünk hangszertanárként dolgoznak, de tény, hogy Erdélyben sokunk hétvégi zenészként működik a civil szakma mellett. Mivel Romániában hivatalos iskolai hangszeres népzeneoktatás nincs, így a lehetőségek igen szűkösek: maradnak a magánórák, magániskolák-alapítványok, vagy hivatásos táncegyütteseknél lehet népzenészként elhelyezkedni. Talán ez az oka, hogy a teljes állású népzenész életpályamodell még nem terjedt el annyira felénk.
– Ezzel a műsorral már több helyen megfordultatok a Kárpát-medencében. Terveztek esetleg valamilyen újabb produkciót, vagy egyelőre megmaradtok ennél?
– Igazán szerencsésnek mondhatjuk magunkat, mert valóban sok szép helyen, hálás közönség előtt játszhattunk a koncertet a 2020-as januári bemutatója óta. Még Kárpátaljára is eljutottunk a háború kitörése után, rengeteg élmény és kilométer van tehát a hátunk mögött. Úgy látom, hogy mindenki szeretné folytatni ezt, a valóság viszont az, hogy egy efféle műsorhoz időre van szükség. A mai időkben viszont tíz ember naptárát összeegyeztetni nem a legegyszerűbb, főleg, hogy a civil szakma mellett még mindenki aktív zenei életet él más zenekarokban. Szóval, ha haladunk, azt is csak kis léptekben, de talán ez így a legjobb. Egyébként pedig még mindig vannak helyek, ahova szívesen elmennénk.
