Június 17-től július 7-ig nagy sikerű turnén vett részt Japánban a MÁV Szimfonikus Zenekar Kobajasi Kenicsiró vezényletével. A háromhetes útra én is elkísérhettem őket a Papageno színeiben, és blogbejegyzésekben számoltam be a zenekar kinti napjairól, illetve többek között a 84 éves Kobajasi mesterrel és Lendvai Györggyel, a zenekar ügyvezető igazgatójával készítettem videóinterjút. Zárásként viszont magukat a zenészeket kérdeztem a turné során szerzett élményeikről, és arra is megkértem őket, hogy elevenítsenek fel korábbi, Japánnal kapcsolatos tapasztalatokat is.
A három hét során keresztül-kasul beutaztuk Japánt, 12 városban fordultunk meg. A legtöbb napot Tokióban voltunk: nem egyhuzamban, de összesen 10 éjszakát töltöttünk ott. Szállásunk, a New Otani Inn Tokyo az Osaki nevű, kereskedelmi negyedben feküdt, ahová szinte „hazajártunk” a néhány napos elutazások között. Otthonosan mozogtunk a hotelben és a környéken, elkezdtük kiismerni a metrót és a helyi üzleteket is.
Japánt illetően bizonyára Juhász Anna hegedűművésznek van a legnagyobb összehasonlítása alapja a zenekar tagjai közül, mivel ő 1976-ban turnézott először az országban a Magyar Rádió Gyermekkórusának tagjaként. Annát rögtön lenyűgözte Japán: „Egy csodavilágba csöppentünk, szerintem minimum 20 évvel voltunk lemaradva hozzájuk képest. Nekünk tiszta Amerika volt a neonfényes Ginza kör alakú épülete, amit mostanra viszont már lebontottak.” A hegedűművész hozzátette, hogy a japán szervezés akkor is nagyon professzionális volt, és a közönség részéről is ugyanolyan lelkesedést tapasztalt, mint a mostani turnén.
Székely Edit fuvolaművész ötödik alkalommal járt Japánban, és ő is azt emelte ki, hogy még 20 évvel ezelőtt is sokkal nagyobb volt a különbség a két ország között. „Akkor szinte mellbevágóak voltak az élénk, vibráló reklámfeliratok és a harsány tévéműsorok, mert nálunk ezek csak később jelentek meg.” Edit örömmel állapította meg, hogy a japán emberek viszont semmit sem változtak az első útja óta, ugyanazzal a kedvességgel, figyelmességgel és tisztelettel fordulnak egymás felé. „Olyan jó lenne, ha ebben is közelítenénk hozzájuk!” – jegyezte meg reménykedve a fuvolaművész.
Kovács Attila brácsaművész, akinek ez volt a hatodik japán turnéja, szintén említette az emberek kedvességét, előzékenységét. „Minden egyes kintlét alkalmával mást és mást mutatott meg magából Japán. 1999-ben a három tenort kísértük James Levine vezényletével a Tokyo Dome-ban, ahol először láttam több tízezer embert bezsúfolva egy stadionba.” Attila elmesélte, hogy a korábbi turnékhoz képest most sokkal több tömegközlekedés volt, így „egy picit bele tudtunk simulni a japánok mindennapjaiba, az Európából nézve igencsak különleges társadalmi berendezkedésükbe. Közöttük élve, utazva sokkal inkább megismertük őket, mint az az útikönyvekből és a »kötelezően előírt« turistalátványosságok megtekintésével lehetséges lenne egy külföldi számára.”
„Nagyon tetszett a mostani turnéban, hogy Tokió mellett az ország más tájaira is eljutottunk, mivel engem nagyon érdekelnek a hegyek, a növényzet, a tengerpart, a kisebb városok és a falvak is” – mondta Párkai Krisztina fuvolaművész, aki harmadik alkalommal érkezett Japánba. Krisztina hozzátette, hogy nagyon szereti az országban tapasztalható rendezettséget és tisztaságot, illetve azt, hogy udvariasak egymással az emberek.
Annán, Editen, Attilán és Krisztinán kívül olyan zenészekkel is beszélgettem, akik első alkalommal voltak a felkelő nap országában. Kolics Máté ütőhangszeres művész azt mondta, a magas páratartalmat leszámítva minden tetszett neki Japánban: „Hihetetlen rend, tisztaság és fegyelem van, az emberek pedig kedvesek és segítőkészek. Modern az egész társadalom.”
Szentimrei Noémi hegedűművészt meglepetésként érte, hogy Tokió milyen hatalmas, nyüzsgő város modern, monumentális épületekkel, tiszta utcákkal és rendkívül fejlett közlekedési hálózattal. „Az első napokban volt szerencsém feljutni a Tokyo Metropolitan Government tornyába, ahol a 35. emeletről csodálhattam meg az esti Tokió fényeit, amit azonnal a szívembe zártam. A turné során sikerült Tokión kívül is sok szép helyre eljutnunk. Mind közül a Nikko Nemzeti Park állt hozzám a legközelebb a csodás szentélyekkel, templomokkal és a gyönyörű természeti kincseivel” – árulta el Noémi.
Oberfrank Bernadett hegedűművész számára a turné egyfajta belső utazás is volt. „Amikor eljöttem otthonról, észrevettem magamon, hogy stresszes, kissé türelmetlen vagyok. Japánban elkezdtem figyelni az embereket, és amellett, hogy lenyűgözött a kultúrájuk, feltűnt a fegyelem, és hogy mennyire odafigyelnek egymásra, nem tolakodnak, lökdösnek a metrón a reggeli csúcsban, pedig az zsúfolásig tele van, felszállásnál mindenki szépen kivárja a sorát, türelmesen.” Bernadett egyik legkedvesebb élményét is elmesélte, ami egy vidéki séta alkalmával történt.
„Páran elmentünk a Csendes-óceán partjára a helyi busszal, onnan visszafelé hosszú gyalogtúra várt ránk vissza Iwakiba rizsföldeken, erdőkön keresztül, szentélyek mellett elhaladva. Egyszer csak, amikor egy házhoz értünk, kijött onnan az egész család, nagyon sokáig integettek, és közülük a legkisebb, egy kislány utánunk szaladt, hogy adjon nekünk csokit. Nagyon kedves gesztus volt!”
A művészek abban is egyetértettek, hogy a japán koncerttermek kivétel nélkül nagyszerűek. „Mindenütt nagyon jó volt az akusztika, kiváló a világítás, semmi kivetnivalót nem lehetett találni” – állapította meg Attila. A termek közül azonban kiemelkedett egy, méghozzá a tokiói Suntory Hall, amit Pintér Dávid, a zenekar koncertmestere így jellemzett: „Mintha varázsa lett volna a teremnek. Fantasztikus élmény volt, hogy mindent kristálytisztán hallottunk egymásból, és a közönség sem vett le semmit a terem zengéséből.” Krisztina „verhetetlennek” nevezte a Suntory Hallt, és azt is hozzátette, hogy Kobajasi mesterrel mindig igazi „örömünnep” együtt dolgozni.
