A Concerto Budapest Mozart Planet blogjában ezen a héten Harcsa Veronikával beszélgettünk a kortárs zenéről, határterületekről, arról, hogy milyen is egy igazán jó fesztivál, és hogy az idei Hallgatás Napján milyen benyomások érték vendégművészként.
– Hogyan kerültél kapcsolatba a Concerto Budapesttel és Keller Andrással?
– Ez talán az ötödik alkalom, hogy a Concerto Budapesttel léphetek fel. Az első együttműködésünk Berio: Folk Songs című dalciklusának előadása volt a Concerto Color című koncertjükön a BMC-ben 2016-ban. Pontosan emlékszem a felkérésre, éppen nyaraltam, és nem tudtam felvenni a telefont, úgyhogy egy SMS érkezett, hogy elénekelném-e ezt a művet a Concerto Budapesttel. Majdnem fejest ugrottam a vízbe örömömben, mivel éppen egy csónakban ültem. Természetesen igent mondtam, és a koncerten az említett műhöz kapcsoltuk aztán Berio Beatles átiratait, így kerekedett ki egy műsor, amit aztán a Hallgatás Napján is előadtunk abban az évben, majd a PIM udvarán és a Művészetek Völgyében is.
– Számodra mit jelent a Hallgatás Napja fesztivál? Láttam, hogy amikor vége lett az általad előadott műnek, azonnal megjelentél a közönség soraiban, hogy meghallgasd a César Franck f-moll zongoraötösét a Keller Quartet és Csalog Gábor előadásában.
– Igen. Mindenképpen meg akartam hallgatni ezt a számomra eddig ismeretlen művet, hiszen a fesztiváloknak éppen az az egyik lényege, hogy nem csak előre kitervelten hallgatunk műveket, hanem hagyjuk, hogy meglepetések érjenek. Akár könnyűzenei, akár klasszikus zenei fesztiválokról beszélünk, megfigyelhető, hogy a fesztiválok keretein belül elhangzó koncerteknek tapintható a felszabadultsága a különleges atmoszféra miatt. Egyetlen kiragadott eseményen máshogy fókuszál mind a zenész, mind a közönség, így ugyanaz a mű egész másképp hangozhat el. Ez a Hallgatás Napjára is abszolút igaz.
A zene eme szegmensének különösen szüksége van arra, hogy a hallgatóságot felszabadítsa, hogy meg merjenek ismerni sosem hallott műveket, akár számukra ismeretlen szerzőktől.
Ez egyébként zenei műfajtól függetlenül is egy általános nehézség. Az emberek többnyire olyan zenéket akarnak hallgatni, amiket ismernek. Nagyon fontos lenne, hogy eggyel bátrabb legyen a közönség, és elmenjenek egy koncertre pusztán kíváncsiságból, arra alapozva, hogy bíznak a helyszínben, bíznak a szervezőben, a szerkesztőben, az előadókban vagy magában a fesztiválban. A jó műsorszerkesztés kulcsfontosságú ebből a szempontból. Nagyon jó, ha a fesztivál szerkesztője tudatosan gondolkodik, és vezeti a közönséget. A Hallgatás Napjának műsorát megnézve egyértelműen látszik, hogy Keller András komolyan és átgondoltan, sokszor látszólag formabontóan, de nagyon tudatosan helyezi a műveket egymás mellé. A ma esti koncert is gyönyörű példája a művek egymásra hatásából születő katarzisnak.
– Számomra hallgatóként a három mű: Bánkövi Gyula, Wolf Péter és César Franck szerzeményei egyetlen kerek egésszé alakultak a koncert végére. Neked milyen élményt adott a Wolf Péter-mű után beülni a zongoraötöst meghallgatni?
– Rendkívül jólesett. Az én személyes hallgatásélményemet nyilvánvalóan befolyásolta a tény, hogy előtte a színpadon énekeltem, ami egy felfokozott állapot. És mivel nagyon jó energiák születtek köztünk Keller Andrással, a Concerto Budapest zenekarral és annak szólistáival, így feltöltődve beülni a közönség soraiba és engedni, hogy áradjon bennem a zene, különlegesen szép élmény volt.
– A Wolf Péter-műről tudsz mesélni egy kicsit? Az előadást hallgatva nem tudtam eldönteni, hogy improvizálsz vagy kívülről énekelsz. Bizonyos szempontból annyira a tied volt, amit énekeltél, hogy nem lehetett más, csak improvizáció. De aztán olyan határozottsággal adtad vagy vetted át a dallamot a fuvolától, a vibrafontól és a hegedűtől, úgy simult egymásba a hangotok, mintha valóban megkomponált szólamod lenne. Kaczander Orsolya fuvolajátéka és a te hangod sokszor egyetlen különleges hangszernek hatott.
– Nagyon jó ezt hallani. Wolf Péter Álom a manézsban című művét eredetileg egy korábbi Hallgatás Napján mutattuk volna be, ez a pandémia miatt mostanra halasztódott. A kérdésedre válaszolva, az első 28 ütem volt számomra megírva. Amikor a válaszolgatás kezdődött Orsival, ott már csak az ő szólama volt megkomponálva, nekem improvizáció volt beírva a kottába. Az improvizációról való gondolkodást úgy kezdtem, hogy a különböző játékos szólamokat, amit a fuvola, hegedű vagy vibrafon játszik, beírtam a saját kottámba, mert tudtam, hogy amikor improvizálok, a díszítő szólamok ki fognak ugrani és nekem azokra reagálnom kell. Úgyhogy a fülemben volt, hogy melyik ütemben mi lesz Orsi frázisa, és azt vagy előkészítettem, vagy reagáltam rá utólag. Zsófival és Danival (Környei Zsófia, hegedű és Janca Dániel, vibrafon – a szerk.) ugyanígy alakult az összjáték, nagy öröm volt mindhármuk virtuóz játékában fürdőzve együtt zenélni.
– Ha jól tudom, Wolf Péter külön a te hangodra írta ezt a művet.
– Amikor a Concerto Budapesttel játszottuk Beriótól a Folk Songs és Beatles dalokat, sosem volt teljes az este abban az értelemben, hogy mindig kellett még zenekari darabokat betenni és Andrással azon gondolkodtuk, hogy mivel lehetne még kiegészíteni az estét úgy, hogy egy picit másik arcomat is megmutathassam. Akkor jutott eszébe Andrásnak Wolf Péter mint szerző, és kifejezetten erre kérte őt föl. Nagyon megtisztelő, ha egy zeneszerző az én hangomról gondolkodik. Beteljesíteni az ő elképzelését komoly feladat és felelősség. Leültünk Péterrel még akkor, 2018-ban beszélgetni a műről, elmondta a koncepcióját, úgyhogy alaposan elő volt készítve az egész folyamat.
– Most hallottalak először akusztikusan, hangosítás nélkül énekelni. Szoktál máskor is?
– Nagyon ritkán. Ha rajtam múlt volna, kérek mikrofont, de András és Péter is egyértelműen az akusztikus verzió mellett voksoltak. Megnyugtattak, hogy működni fog. Be kell valljam, András annyira érzékenyen irányította a zenekart, annyira figyeltek rá, hogy tudjon fölöttük vagy minimum a zenekarban szólni a hangom, hogy nagyon jó élmény volt.
Inspirált, hogy nemcsak azokkal az eszközökkel dolgozom, amikkel általában, hiszen ilyen esetben a hangnak valóban messzire kell eljutni.
Ez a terem rendkívül alkalmasnak bizonyult arra, hogy be tudjuk tölteni ilyen formában a teret. Örülök ennek a tapasztalatnak, úgy érzem, hogy ebben a közegben, ezzel a darabbal ez működött.
– Kívülről különleges élmény volt megtapasztalni a hangodat ebben a formában. A legmeglepőbb számomra az volt, hogy ugyanaz a Harcsa Veronika volt jelen, mint mikor hangosítással énekelsz, pedig egy nagyon fontos eszköz nélkül álltál most színpadra.
– Ennek nagyon örülök. Igazán felszabadultan éreztem magam. A darab egy cirkuszban játszódik, hiszen a manézs szó cirkuszi porondot jelent. Felvettem egy Harlequint idéző ruhát, és felkészültem egy felszabadult játékra, amit aztán sikerült is létrehoznunk. Kaczander Orsolya, Környei Zsófia és Janca Dániel játékosságára rákapcsolódva igazi örömzenélést tett lehetővé Wolf Péter darabja. A zenekar pedig valóban nagyon különleges módon simult bele ebbe a játékba. Keller András és az egész zenekar érzékenysége, figyelmessége óriási biztonságot tud adni a vele fellépő szólisták számára.
– Milyen érzés volt, hogy Wolf Péter ott ül a közönség soraiban?
– Péter a kezdetektől fogva akkora bizalommal és kedvességgel fordult hozzánk, hogy kifejezetten megnyugtató volt számomra a jelenléte. Természetesen az improvizációban benne van, hogy kétszer nem éneklem ugyanazt, úgyhogy ilyen szempontból hiába volt meg a lehetőségem, hogy visszajelzést kérjek, mindketten tudtuk, hogy legközelebb nem ugyanazt fogom énekelni. De mivel Péter bizalma szinte kézzelfogható volt az irányomban, mertem bátran, szabadon énekelni.
Gyerekkorom óta fontos nekem a klasszikus zene, épp ezért óriási tisztelettel és alázattal viszonyulok a klasszikus zenészekhez, zeneszerzőkhöz. Mindig is motoszkált bennem, hogy milyen jó lenne kipróbálni a jazztől eltérő műfajokat, de magamtól nem hiszem, hogy vállalkoztam volna erre. Az önbizalmat ehhez az adta, hogy maguk a klasszikus zenészek kerestek meg.
– Szerinted miért pont téged kérnek föl egy adott darabra?
– Mert valami mást szeretnének hallani az adott műben, vagy szeretnék megismerni annak egy másik arcát. Az is lehet, hogy esetleg eleve olyan a darab, ami határterületen mozog, mint például a Berio-mű is volt. Nekem egyáltalán nem volt evidens néhány évvel ezelőtt, hogy leszek elég bátor ahhoz, hogy klasszikus zenészekkel álljak színpadra. Óriási bennem a tisztelet a tudás iránt, amit minden alkalommal látok, amikor a kezükbe veszik a hangszereiket, vagy amikor egy klasszikus énekes megszólal. Én nagyon későn kezdtem el énekelni, teljesen más irányból közelítem meg a zenét, úgyhogy nekem ehhez tényleg bátorságot kellett meríteni. Ezt a bátorságot végül maguk a klasszikus zenészek adták meg nekem, mert ők tették nyilvánvalóvá, hogy
azért hívnak engem, mert most nem azt szeretnék hallani, amit egy klasszikus énekes nyújtana ugyanebben a szituációban, hanem éppen arra az „inspiráló rizikóra” van szükségük, ami abból adódik, hogy én nem tudom kétszer pontosan ugyanazt elénekelni, hisz engem nem arra képeztek ki.
– Hol látod a kapcsolódási pontot a kortárs és a könnyűzene között a 21. században? Hiszen itt vagy te, Harcsa Veronika jazzénekesnő mint meghívott vendégművész a Concerto Budapest Hallgatás Napja című kortárs zenei fesztiválján.
– Valószínűleg nem véletlen, hogy több olyan zeneszerző kért már fel, akik határterületeken mozognak. Ott van például Kris Defoort belga zongoraművész, zeneszerző, aki klasszikus zenész családból jön, alapvetően jazz-zongorista, de most mutatták be a La Monnaie-ben az új operáját. Biztos, hogy azért kért fel engem több lemezén, mert érezte, hogy örülni fogok annak, ha a jazzbe ágyazva inkább kortárs zenei dallamnak mondható frázisokat kell majd énekelnem.
A szüleim alapvetően klasszikus zenét hallgattak otthon. Egyik legjobb barátjuk Baranyay László tanár úr, akinek a zongoraestjein „kötelezően” ott ültünk az első sorban. Klasszikus zenét tanultam eleinte a zeneiskolában, úgyhogy nem idegen a közeg számomra. A kortárs zenéhez való kapcsolódásom persze nem a gyermekkoromból jön. A mai szerzőknek borzasztóan szeretem a bátorságát. Ha meghallgatom Tornyai Péter egyik darabját, mindig elképedek, hogy milyen eszközökhöz nyúl. Mennyire inventív, ambiciózus nemcsak a harmóniákban, hanem a hangzásban, az effektekben, hogy milyen „furcsaságokat” használ.
A klasszikus kortárs zenében abszolút benne van az a furcsaságkeresés, ami nekem mindig is lételemem volt.
– Ez kicsit talán a korszaknak a jellemzése is. Keller András többször hangoztatta, hogy a kortárs zenét egyszerűen át kell magunkon engedni. Hagyni kell, hogy hasson ránk.
– A 21. század valósága meglehetősen zavaros. Nehéz fogódzókat találni. Minden nagyon kusza, nem világosak az irányvonalak. A jelenkor zenéje sem nagyon tükrözhet mást. Éppen emiatt lehetséges, hogy sok ember úgy dönt, csak azt a zenét hallgatja meg, amit ismer, mert ezzel körülbástyázhatja magát ebben a rendkívül bizonytalan világban. Vannak viszont, akik máshogy gondolkodnak: „Ennyire nincsenek fogódzók? Akkor ugorjunk bele a mélyvízbe!
Legyen a zene is olyan, mint amilyen a világ körülöttünk, mert így a darabon belül ráismerhetünk arra, amiben élünk.”
A Hallgatás Napja összekötheti a kétféle gondolkodást, hiszen ismerőssé teszi az ismeretlent, otthonossá teszi, ami idegen. Ezért örülök, hogy részt vehetek benne.
