A Mozart Planet újévi cikkében jelenről, múltról és jövőről kérdeztem Keller Andrást, a magyar kulturális élet egyik meghatározó személyiségét, a Concerto Budapest igazgatóját és karmesterét, a Keller Quartet primáriusát, és a Mozart Planet blog megálmodóját.
– Ha visszagondol a 2021-es évre, mi az, ami megfogalmazódik önben?
– Ha magánemberként kérdez, óriási belső nyugalmat ad, hogy körülvesz engem a szerető családom, ez az érzés a legfontosabb számomra. Zenekarigazgatóként a válaszom összetett: sok gyönyörű koncertünk volt, úgy érzem nagyon sikeres évet zártunk. De nehéz év volt, mert sűrűre sikerült. Olyan sok feladatot adtam a zenekarnak, hogy szinte már teljesíthetetlen volt. A bérletes és felkéréses koncertjeink mellett öt saját fesztivált rendeztünk: a Mozart Napot, a Viva la Violát, a Magyar Kincsek Ünnepét, A Hallgatás Napját, és a Hallgassunk Brahmsot. Ezek a nagy rendezvények és közvetítések több millió nézőhöz jutottak el. Az új koncertfilmünket, a Kárpát Rapszódiát karácsonykor bemutatta a Mezzo TV.
A zenekar 2021-ben tovább fejlődött, és nemcsak szakmailag, morálisan is nagyszerű csapat maradt. A sok feladat szinte teljesíthetetlennek tűnt: de a szobám falán van egy plakát amire az van írva: Impossible is nothing! (David Beckham).
Ez a csapat úgy játszott minden egyes koncerten, mintha csak az az egyetlen koncert létezne.
Nagyszerű emberek, akik a zenéért mindent megtesznek, ezért néha attól félek, elragadtatom magam. Beláttam, hogy figyelnem kell a zenekari tagok privát életére is, hogy tudjanak pihenni, feltöltődni, kamarázni, tanítani… Tudom, hogy rengeteget követelek tőlük, de úgy érzem, valahogy meg kell keményedni egy kicsit, ha valami rendkívülit akarunk létrehozni. A katarzishoz el kell viselni a fájdalmat is. A dicséretnek és az elismerésnek persze mindemellett nagyon fontos szerepe van. Mikor hetven-nyolcvan ember egyetlen pillanatban mindenét arra áldozza, hogy az embereknek egyedülálló élményt szerezzenek, ezt nem lehet eléggé értékelni sem egyéni, sem társadalmi szinten.
Mostanában egyre inkább érzem, hogy a világ elsivárosodásával még inkább szüksége van az emberiségnek a zenére. Vannak olyan folyamatok, amik az emberi világ értékeinek a felbomlását próbálják előidézni, ez ellen mindenkinek fel kell vennie a harcot.
A klasszikus zene az európai szellemi hagyományok csodálatos védőpajzsa lehet.
Most, amikor mindenki retteg a jövőt illetően, egyet mondhatok: a klasszikus zenében soha nem fogunk csalódni. Mindig ott lesz, vigaszt, örömet fog adni.
– Azt hiszem, amikor Elizabeth Leonskaja felhívta Berecz Mihályt, és a zenekarról lelkesen így nyilatkozott: „Ez a zenekar tényleg szereti a zenét!”, tulajdonképpen egyetlen mondatban megfogalmazta a zenekar küldetését.
– Igen, minden koncertünk ugyanannak a jó ügynek a lenyomata volt ebben az évben és lesz a következőkben is.
A zenésznek az a jó, ha az egész életét a zenének tudja szentelni. Nehezen megfogható, hogy a zenével mit adhatunk az embereknek, hiszen vannak ennél sokkal kézzelfoghatóbb „segítő” foglalkozások. Mégis, az emberi testnek lelki táplálékra is szüksége van. Ahogy Kodály Zoltán ezt gyönyörűen megfogalmazta: „A zene lelki táplálék és semmi mással nem pótolható. Aki nem él vele: lelki vérszegénységben él és hal.” A klasszikus zene építi az ember szellemét, ezáltal gazdaggá teszi az életét.
Célom, hogy felhívjam a figyelmet arra, hogy ha érzelmileg intelligensebbé tudjuk tenni az elkövetkező nemzedéket, akkor megalapozhatjuk az ország jövőjét.
Az unokámon figyelem, milyen hihetetlenül fogékony egy kisgyermek a zenére. Hogyan mozdul, táncol, énekel szinte öntudatlanul, ha muzsikát hall. Erre mindannyian rácsodálkozunk, aztán mégis valahogy elveszítjük a fókuszt. Pedig a zene együttműködésre, elfogadásra, kitartásra, becsületre, rengeteg alapvető emberi értékre, érzelmi gazdagságra nevel.
Az én feladatom, hogy a zenémmel járuljak hozzá Magyarország kulturális életéhez. Ennek az életem folyamán a formája változott, a lényege nem.
Emlékszem, hogy Gál Zolival, a Keller Quartet csodálatos brácsásával – akivel évtizedeken át együtt muzsikáltam – néha szinte meg tudtuk volna egymást ölni egyetlen hangon vitatkozva. Utólag inkább csodálatos, mennyire fontos volt számunkra, mit hogyan értelmezünk. Nyilván benne volt, hogy kié az igazság, ami persze sosem dőlt el, mert nincs egyéni igazság.
Az igazságnak több oldala van, ezzel meg kell tanulnunk együtt élni.
Ha nézünk egy képet, ugyanaz van mindannyiunk előtt, csakhogy máshogy látjuk, és másképp nézzük. És mind igaz. A közös zenélés olyan társas játék, amely óriási küzdelemmel jár. A lényege viszont az, hogy végül valami nagyszerűt tudjunk együtt létrehozni, hogy úgy érezzük, adtunk valamit a világunkhoz.
– Hogyan működik mindez a zenekarban?
– A zenekar egy nagyon különleges kivetítése a társadalomnak: olyan hierarchikus rendszerben működik, melyben mindenki mindenkit képes és köteles szolgálni, de ez csak akkor valósulhat meg, ha van egy vezető, akinek mindenki önként aláveti magát. Ha a karmester az embereket a zene megtestesítőinek tekinti, egy nagyon jól működő rendszer tud létrejönni.
A jó zenekari munkában a közös akarat, a közös áldozat és a közös elkötelezettség a döntő.
D’Artagnan jelszava: az „Egy mindenkiért, mindenki egyért”, a legfontosabb dolog a zenejátékban. Teljes alázatot, odaadást, áldozatot és együttműködést követel. Kicsit olyan, mint egy hatalmas sportcsapat. A sportot akár szó szerint is lehet venni, hiszen, bár kívülről ez nem észlelhető, a zenészek hihetetlen fizikai teljesítményre képesek: óriási tudás és kondíció kell ahhoz, hogy valaki ilyen mennyiségben hosszú ideig tudjon egy hangszeren játszani, hiszen a saját testével szólaltatja meg a hangszerét, használva az ehhez szükséges izmokat minden nap, hosszú órákon keresztül.
A küldetés, amiről beszélünk, csak akkor jöhet létre, ha az együttes minden egyes tagja teljes odaadással be tudja tölteni a neki szánt szerepet. A feleségem, Kaczander Orsolya – a Concerto Budapest szóló-fuvolistája – a zenekart egy óriási, termékeny fához szokta hasonlítani. Aminek van törzse, lombkoronája, növekszik, árnyékot ad, madarakat nevel, virágzik, termést hoz, mindezt a természet „irányításával”. Ezt az organikus működésmódot nekünk meg kell teremteni, és akkor csodálatos dolgok születhetnek.
– Egy-egy ilyen csodás pillanat szavakba öntése nem könnyű feladat. Van olyan története, amit most itt velünk mégis megosztana?
– Nekem az idei utolsó koncertem Beethoven 7. szimfóniája volt. A próbákon második tételben a pianissimónál azt kértem a zenekartól, játsszanak olyan csendben, hogy gyakorlatilag csak sejteni lehessen a témát, hiszen addigra azt már úgyis ismeri a közönség. A pianissimo, amit kértem, gyakorlatilag a létezés határát jelentette. Rendkívüli odafigyelést és koncentrációt igényel a végrehajtása. Amikor aztán a koncerten ezt a mély vonósok olyan halkan, alig sejthetően játszották el, hogy szinte megállt a levegő a teremben, abban a néhány másodpercben azt mondtam magamban, hogy ez egy jó év volt.
A másik ilyen példa a vonószőr-szakadás. Ha szakad a vonószőr, az azt a fajta szinte „óvatlanságot”, bátorságot mutatja, hogy már semmi sem számít, csak amit az ember abban a pillanatban csinál. Soha nem történik meg, ha valaki félgőzzel játszik. Amikor ugyanennek az említett a koncertnek a végén a fináléban láttam, hogyan lobognak az elszakadt vonószőrök, akkor megint azt mondtam magamban, hogy ez tényleg jó év volt. Ilyenkor meg tudom élni a katarzist, hogy érdemes volt dolgozni. Tulajdonképpen fogalmazhatok úgy is, hogy a zenészek ilyenfajta odaadása az én zenei Kossuth-díjam. Persze nagyon boldog vagyok, és köszönöm a hazámnak, hogy a Kossuth-díjjal megtisztelt, de amikor a zenészeim ilyen módon megtisztelnek, az nagyon sokat jelent nekem.
– A visszagondolás után következzen most egy kis előretekintés, hiszen az év lezárásával egy új év kezdődik. A hálaadás és az évértékelés mellett ez a tervek, kívánságok, hosszútávú gondolatok születésének ideje. Mik a gondolatai a jövőt illetően?
– Leginkább időt szeretnék kapni, hogy a sok tervemet meg is tudjam valósítani. Hogy a Concerto Budapest megmaradjon ilyen nagyszerű társaságnak, és hogy ezt a nem mindennapi művészközösséget az egész ország, sőt az egész világ megismerhesse.
Mindemellett azt kívánom, hogy mindenki a családját egészségben, boldogságban láthassa, és hogy békében, örömmel végezhessük a munkánkat. Az emberek vágyai mindig ugyanezek voltak, de persze ezért nagyon sokat kell tenni. Ahogy Simon Albert karmester, zenetudós és zenepedagógus (a legendás „Jumi”) mondta: „Úgy érzem, hogy szakadatlan munkával minden elérhető és megvalósítható”.
