A Mozart Planet blogon nem először fordul elő, hogy exkluzív interjút ad egy-egy Magyarországon tartózkodó világsztár, Keller András barátságának köszönhetően. Ezúttal Gidon Kremer beszél személyes benyomásairól, érzéseiről, ezzel is közelebb hozva az olvasókat a zene világához a saját zenei kaleidoszkópján keresztül.
– Mi az első emléke Magyarországgal kapcsolatban?
– A rengeteg verseny után, amelyek a karrierem elindították, a hangversenyélet számomra Budapesten kezdődött. 1970 novemberében itt játszottam az első önálló koncertemet, a tanárom David Ojsztrah vezényletével, így a Liszt Ferenc Zeneakadémia tényleg különleges helyet foglal el a szívemben. Gyakorlatilag ez volt a debütálásom, ahol rögtön megtapasztalhattam, hogy a Zeneakadémia nemcsak egy gyönyörű és egyedülálló akusztikai tér, hanem egy kivételes közönség befogadóhelye is. Máig él bennem az élmény, amit azóta is újra és újra megtapasztalok, hogy az emberek itt a zenét mennyire értékelik. A hetvenes években aztán gyakran jöttem Magyarországra, sok koncertet adhattam mindenfelé az országban. A Hungarotonnál felvettük Bartók hegedűversenyeit is, ami óriási megtiszteltetés volt, hiszen akkor a világ számára még viszonylag ismeretlen muzsikusként a Baltikumból kaptam a meghívást ebbe a csodás országba, hogy Bartók gyönyörű zenéjét játszhassam. De ez mind már történelem… Sok barátom volt és van is itt.
– Hogyan került kapcsolatba Keller Andrással?
– Andrással az együttműködésem később kezdődött, de az első pillanattól nagyon szoros kötelék fűz minket össze, ami a közös értékeken alapul. Természetes volt, hogy amikor elkezdtem meghívni a kollegáimat az általam 25 éve alapított kamarazenekarba, a Kremerata Balticába, hogy tudásukat átadják ennek a zenekarnak, Sir Simon Rattle, Christoph Eschenbach, Marta Argerich, Mario Brunello, és Mihail Pletnyov mellett Keller András is az egyike lett a meghívott művészeknek.
András érkezése egy kölcsönös együttműködéshez, a Concerto Budapest és a Kremerata Baltica közös fellépéseihez vezetett. A legutóbbi koncerten a Kremerata Baltica nemcsak fellépett, hanem a Concerto Budapesttel közösen részt is vett a Bartók- és Csajkovszkij-darabok előadásában, ami szerintem egy gyönyörű párosítás volt. (a szerk.: BARTÓK: Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára, BB 114 és CSAJKOVSZKIJ: Francesca da Rimini)
Mára András gyakorlatilag családtaggá vált, gyakran jár Lettországba, nemrég a pandémia alatt alakult Kremerata Lettonicával dolgozott.
– Ezek szerint némi változást hozott a világjárvány az együttes életében, hiszen a Kremerata Baltica tagjai különböző balti államokból érkeznek.
– Igen. A pandémia alatt a zenekar litván és lett tagjai nem tudtak elég gyakran találkozni, így megalakult két kamaraegyüttes, a Kremerata Lettonica és a Kremerata Litvanica, melyek önállóan dolgoztak a pandémia ideje alatt. Keller András áprilisban a Kremerata Lettonicához érkezett, és ahogy hallottam, nemcsak az együttes, de András is nagyon élvezte a közös munkát.
Andrásban nagyon értékelem, hogy egy rendkívül őszinte és hiteles muzsikus, lelkes újító, nemcsak mestere a klasszikusoknak, hanem hozzám hasonlóan a kortárs zene felé is nagyon nyitott. Talán ezért is állunk ilyen közel egymáshoz.
– Mit jelent a klasszikus és a kortárs zene az ön számára?
– Rengeteg klasszikus zeneszerző műve tekinthető kortársnak. Bach és Beethoven mellett számos zeneszerző művét tekintve megállapíthatjuk, hogy íródhattak volna akár napjainkban is. Nem szabad elfelejtenünk, hogy az egyiptomi piramisokhoz képest a klasszikus zene rendkívül közel van a kortársnak mondott zenéhez. Éppen ezért semmiről sem gondolhatjuk, hogy elavult, múzeumba való. Számos száz évvel ezelőtt íródott mű mondható modernnek. Azt, hogy mi marad repertoáron, a mű minősége dönti el. Ha a zenének van üzenete, útja, ha érzelmekhez köthető, nem tehetjük fel porosodni egy polcra, azzal a felkiáltással, hogy az „klasszikus”.
Én az érzelmekben és a minőségben hiszek.
A tudás nagyon fontos, hogy erősítse a kifejezőkészségünket, de a mondanivaló legalább annyit számít. A legtöbb kottában nincs meg a törekvés az érzelmek kifejezésére. Elméletileg jól meg vannak komponálva, de nem többek, mint olyan művek, melyeket zeneszerzők írtak zeneszerzők számára. Az igazi mesterművek időtlenek. Mindemellett ellene vagyok, harcolok a crossover ellen, amennyiben ez a zene eladhatóságát célozza meg.
– Rengeteg mostanában a crossover elvén alapuló projekt.
– Vegyük például Max Richtert, aki átdolgozta a Négy évszakot és a közönség „állítólag” ezáltal újra felfedezte Vivaldit. Én úgy érzem ez egy spekuláció. Amit írt, annak semmi köze Vivaldihoz, félreértelmezi, és megváltoztatja az eredeti zenét. Én nem hiszem, hogy ebben lenne jövő viszont az emberek imádják. Úgy érzik megismertek valamit, pedig egy nagyon felületes szintet érintettek csak. Ez tőlem teljesen idegen.
Mindezzel együtt a crossover fogalmát máshogyan is lehet értelmezni. Én az „olcsó” crossovert utasítom el, ami ismertté, könnyen emészthetővé akar tenni nagyszerű műveket pusztán eladási célzattal. Viszont nagyon érdekelnek az összművészeti projektek, amikor különböző művészeti ágak keverednek. Ezt is nevezhetjük crossovernek. Most kezdtünk el dolgozni például egy nagyszerű német bohóccal, Robert Wickével a Circus Roncalliból, és összeraktunk egy előadást, aminek a címe: „At first there was…noise” („Először volt a zaj”) Ez a program a nagyszerű szerző Mieczysław Weinberg zenéjét használja, aki a kedvenceim között van az utóbbi 10-15 évben, mivel szerintem a 20. század egyik legnagyszerűbb alkotója. Ebben az esetben a színpadi zenéit használjuk, amit cirkuszhoz, színházhoz és mozihoz írt. Végülis a divertimentók is léteztek Mozart és Haydn idejében, és az, hogy a szórakoztatás kedvéért íródtak és hallgatásuk közben a társasági eseményeken ételeket szolgáltak fel, senkit sem zavart.
Egy másik, de nem „olcsó” crossover keretében csináltam néhány előadást Litvánia egyik legnagyszerűbb fotográfusával, Antanas Sutkus-szal, akivel az ő hatvanas évekbeli képeit használva működtünk együtt, miközben én a zenekarommal játszottam.
Felépítettünk egy közös projektet tíz éve Szlava Polunyinnal, a nagyszerű orosz bohóccal is. A produkciónak SNOWSYMPHONY (A hó szimfóniája) lett a címe, színészekkel és zenészekkel a színpadon, ami egy verziója lett Szlava SNOWSHOW-jának. Számos helyen előadtuk ezt a rendkívül költői produkciót, többek között Moszkvában is mielőtt még elkezdődött volna a háború.
Mindezek ellenére próbálom nem felnagyítani ezeknek az együttműködéseknek a jelentőségét az életünkben. Mi elsősorban klasszikus zenészek vagyunk, és a legfőbb célunk, hogy klasszikus és kortárs műveket adjunk elő.
– Különös lehet a moszkvai útra most visszagondolni.
– A jelen helyzetben semmilyen körülmények között nem mennék Moszkvába. Ez nálam elvi kérdés. Véleményem szerint rendkívül fontos kimondani, hogy Oroszország agressziója Ukrajnával szemben egyszerűen elfogadhatatlan, etikátlan, és annyira idegen tőlem, hogy nem akarok semmilyen szinten kötődni hozzá. Rengeteg követőm és barátom van Oroszországban, és együtt érzek velük, de sok minden megváltozott bennem. Az ország, ahová mindig vissza akartam térni, ahol évtizedekig szívesen láttak, és melyet mindig megbecsültem most nem ugyanazt jelenti a számomra. Nagyobb távolságot tartok. Nem az orosz kultúrától, és nem az orosz barátaimtól, hanem azoktól, akik támogatják ezt a háborút. Követem a híreket és eseményeket, és soha nem képzeltem volna, hogy az én életemben megismétlődhet a szüleim és nagyszüleim által a negyvenes években megélt tragédia. Azt sem gondoltam volna, hogy ez ilyen közel lesz hozzánk. Egyszerre ijesztő és borzalmas az egész.
– Nagyon nehéz lehet mindezt sok orosz baráttal megélni.
– A háború sok konfliktust hoz barátok, családok, egész generációk közt. Mindezt mondvacsinált okok és hatalmi játszmák miatt. Nem is képzelnénk, manapság mennyi orosz támogatja a háborút. Pedig később a történelemkönyvekben ez valami olyasmi lesz, ami miatt szégyenkezni fognak.
Még emlékszem azokra időkre, a hetvenes évek végén, amikor próbáltam tárgyalni az orosz vezetéssel, hivatalnokokkal hogy én és a kollégáim kapjunk nagyobb szabadságot az utazások terén, hisz akkoriban nem utazhattunk a vasfüggönyön túlra. Amikor végül lehetőséget kaptam viszonylag nyitott hozzáállású vezetőkkel tárgyalni, úgy döntöttem, elmegyek Berlinbe Rosztropovicshoz, aki akkorra már emigrált, hogy tanácsot kérjek tőle, hogyan tárgyaljak. Ő nagyon szkeptikus volt akkoriban. Nem értette, miért kell egyáltalán visszamennem és tárgyalnom. Gyanúsnak találta az egészet. Pedig nem volt ebben semmi gyanús, nem akartam kollaborálni, egyszerűen kerestem azokat a bölcsebb embereket, akik megértik, hogy ez az egész helyzet nonszensz. Szlava akkor azt mondta nekem:
„az ember nem tárgyal egy tigrissel.”
Ettől függetlenül én visszamentem, tárgyaltam, egy időre nagyobb szabadságot kaptam, de egyértelmű volt, hogy nem érhetem ugyanezt el a többi művész számára. 7-8 évvel később persze mindez „magától” megtörtént, amikor Gorbacsov hatalomra került, és a peresztrojka elindult. Nem mondom, hogy ezt előre láttam, de éreztem, hogy ennél több levegőnek kell lennie. És néhány hivatalnok megértette, hogy többet árt a megszorításokkal, mintha az emberek lélegezni tudnak, és kifejezhetik önmagukat. Mostanában a történelem megismétli önmagát, és újra eszembe jut Szlava mondata: tigrissel nem tárgyalunk. Józannak kell maradni, nem lehet a gonosszal együttműködni. Mindenkinek magának kell meghozni a döntést, hogy hol a határ az elfogadható és az elfogadhatatlan között. Nem szabad illúzióba ringatni magunkat, amikor ilyen tragikus események történnek, mert az súlyos károkat okozhat a lelkünkben, többé már nem maradhatunk egyértelműek, észrevétlenül különböző játszmákba keveredhetünk. Mi zenészek sem bújhatunk a zene mögé állandóan.
Eszembe jut Sir Rudolf Bingnek, a New York-i Metropolitan Opera egykori vezérigazgatójának viharos, konfliktusokkal teli kapcsolata Maria Callas-szal. Bing többször is hangot adott a felmerülő nehézségeknek, mégis elismerte, hogy Maria Callas egyike volt azoknak a különleges művészeknek, akik mindig tudták, hogy mit akarnak. Éppen ez az a határ, amiről beszélek. Hogy semmilyen körülmények között ne áruljuk el a saját törekvéseinket. Rengeteg konfliktusom volt az életem folyamán, a zenében, a munkában és a magánéletben is. Hosszú távon a tanulság számomra az volt, hogy mindennél fontosabb, hogy hűek legyünk önmagunkhoz. A művészetben nem elég tenni a dolgunkat. Amikor azt kérdezik tőlem, hogy hogyan csinálok valamit, mindig azt felelem, én nemcsak így vagy úgy „csinálom” a dolgaimat. Én megélem a dolgokat.
Csak akkor lehet hiteles, amit csinálunk, ha valóban úgy is élünk, ahogyan zenélünk.