Szeptember 23-án, pénteken este fél nyolctól a Concerto Budapest 1. Évadnyitó koncertjén Baráti Kristóf hegedűművész Bartók II. koncertjét szólaltatja meg. Az eredetileg Székely Zoltánnak dedikált mű sokáig nem viselt sorszámot, ez volt „a Hegedűverseny”, hiszen a Geyer Stefinek komponált korábbi versenymű csak az ötvenes évek második felében vált ismertté. A Mozart Planet blog aktuális interjújában Baráti Kristófot a darabról, a felkészülési időszakról és Bartókhoz fűződő személyes kötődéséről kérdeztük.
– Amikor beszélgetünk, alig egy hét van hátra a koncertig. Milyen stádiumban van a felkészülés?
– Keller Andrással és a Concerto Budapesttel rendszeres együttműködés jött létre közöttünk, amely egyfelől öröm, másfelől viszont óriási kihívás, hiszen ilyenkor mindig jelen van egyfajta izgalom, hogy milyen fényben mutatkozik meg az újabb közös munka. Bartók II. koncertje egy „standard” hegedűverseny, ami sok szólista és zenekar repertoárján szerepel, hiszen véleményem szerint a 20. század egyik legfontosabb hegedűversenye.
– Hogyan dolgoznak együtt Keller Andrással?
– Viszonylag sokat beszélgettünk már Andrással darabokról és a magyar zenei életről általában. Bizonyos értelemben emberileg is közelebb kerültünk egymáshoz, ami külön kihívást jelent, hisz egyfelől én nagyon szeretném megmutatni, mit is gondolok a műről, András ezzel egyidőben arra is fokozottan figyel, hogy a zenekar ezt a legendásan nehéz zenei anyagot hogyan fogja prezentálni.
Az első próbán izzik a levegő, aztán a kezdeti tapogatózás után a zene átveszi az irányítást, hiszen a jó együttműködést alapvetően a zene vezérli.
– Mennyire könnyíti vagy nehezíti meg ennél a műnél az együttműködést, ha a karmester is hegedűművész?
– Ha jó zenészekkel játszik az ember, akkor egyértelmű, hogy koncepciók fognak egymásnak feszülni. A kérdés, hogy minek örül az ember jobban, annak, ha nagyon passzolnak az elképzelések, vagy ha új látásmód jelenik meg a másik elképzelésében, és így alakul a saját koncepciója. Kezdetben úgy éreztem jól magam, ha minden nagyon flottul zajlott, az utóbbi években azonban elkezdtem annak is örülni, ha nekem kell átformálnom, vagy megtalálnom azt a közös nevezőt, ami a többi elképzeléssel egybe tudja olvasztani a saját játékomat. Szólistaként talán annyiban más, hogy a karmester és a zenekar is fokozottan figyeli a zenei elképzelésemet. Ennek ellenére sokszor szeretem azt gondolni, hogy ha a zenekarban van valami fontos, akkor nagyon szívesen kísérem én őket.
Egy olyan karmester, aki hegedűs és kvartett muzsikus is egyben, rendelkezik azzal zenei flexibilitással, ami a közös játékhoz kell. Andrásban ez maximálisan megvan.
Ebben a versenyműben annyira összetett és nehéz a zenekari anyag, hogy felszabadító érzés, amikor eljutunk arra a pontra, hogy kifejezetten a zenei tartalommal tudunk foglalkozni.
– Mikor kezdett Bartók zenéjéhez kapcsolódni?
– Az első rapszódiát még előkészítős koromban tanultam, és a szólószonátával is hamarabb találkoztam, mint a II. hegedűversennyel. A szólószonátát a kétezres évek elején vettem fel lemezre, és merem állítani, hogy ez a mű mind hangszeresen, mind zeneileg tényleg a hegedülés csúcsa. Bartók a legmagasabb szintű hangszeres tudást kifejezetten a zene szolgálatába állítja. Menuhin egyébként egy kis szóló darabot rendelt meg a mestertől, és Bartók ezzel a monumentális művel jelent meg. Menuhin pedig mindamellett, hogy nagyszerűen játszotta a szólószonátát, oroszlánrészt vállalt abban, hogy Bartók hegedűre írt műveit az egész világ megismerhesse.
– Egy ilyen nagy mestert népszerűsíteni kell?
– Hiszem, hogy minden művészeti alkotás, zenemű, de még egy vicc is akkor jó, ha úgy van hatása, hogy nem kell magyarázni. Ugyanakkor minden nagy alkotónál felmerül annak az igénye, hogy egy teljesen saját stílusban fejezze ki személyének és korának világát. Ennek befogadása a hallgató oldaláról is időt és energiát igényel.
Kicsit olyan ez, mint a sakk. Én nagyon szeretek sakkozni, rettentően élvezem, de emlékszem arra az időre, amikor csak a lépéseket tudtam, és nem értettem, min gondolkodik 40 percig egy-egy fontosabb állásnál egy profi sakkozó. Ez a játék is akkor tárja fel igazi szépségét, ha elmerülünk abban, hogy milyen stratégiák léteznek, mit jelent az, hogy egy állás erős, harmóniát, stabilitást vagy instabilitást tükröz, hogy mikor milyen rizikót vállal a játékos, és hogy tudunk-e a másik fejével is folyamatosan gondolkodni.
A 20. század művészetében megjelenik az a típusú zenei anyag, ami nem ad instant élvezetet.
Előfordulhat, hogy egyszeri meghallgatás nem elég, mert az ember egyszerűen alkalmatlan arra, hogy rögtön megértsen egy olyan zenei nyelvezetet, ami számára szokatlan vagy új. Bartóknál a kezdeti lépések nehezek. Ismeretséget, barátságot kötünk a zenei anyaggal, ami kezdetben nem mindig adja magát könnyen. Később aztán minél többet játsszuk és foglalkozunk vele, annál magától értetődőbbé válik.
– A beszélgetésünk alapján az a benyomásom alakult ki, hogy nagyon alaposan körbejár egy művet, mielőtt dolgozni kezd vele.
– Igen, ugyanakkor nagyon ösztönösnek is érzem magam. Szeretek belekapaszkodni azokba a pillanatnyi, spontán fénysugarakba, amivel az ember csak akkor találkozik, amikor foglalkozni kezd egy anyaggal. Ebben a munkafolyamatban arra törekszem, hogy ez a zenei tartalom minél kisebb erőfeszítéssel képes legyen magával ragadni a közönséget.
– A II. hegedűverseny esetében vannak határozott gondolatok, érzések, amelyek megjelennek ön előtt?
– Rengeteg ilyen van, de nem akarnám ezekkel a koncert leendő hallgatóinak élményét előre behatárolni. Egyvalamit azért elmesélek. Bartók a II. hegedűverseny legelejére eredetileg azt írta, hogy „tempo di verbunkos”, amire a kiadó rögtön jelezte, hogy „Maestro ne haragudjon, de ezt a legtöbb zenész nem fogja tudni értelmezni.” Mi magyarok persze tudjuk, ez mit jelent: valamiféle nemesség jelenik meg a kezdeti motívumban.
Az előadók számára, és talán a zeneszerzők számára is örök misztérium, hogy mi történik először egy mű születésénél. Azt például tudjuk, hogy Bartók a hegedűverseny második tételét komponálta meg először, ezek alapján úgy sejtjük, hogy a klasszikus, gyors-lassú-gyors versenymű-struktúra nem feltétlenül állt szándékában a szerzőnek, de ha jól tudom, akkor Székely javaslatára mégis így alakította.
– Ezek szerint Bartókot meg lehetett győzni arról, hogy változtasson a szándékán?
– Igen. Az utolsó tételnek is két befejezése van. Egy csak zenekari, ami Bartók eredeti szándéka volt: ebben a szólista valahol befejezi a mondandóját, majd a zenekar zárja a darabot. Székely Zoltán kérésére azonban írt egy befejezést, melyben a szólista a mű utolsó akkordjáig együtt játszik a zenekarral. A mai napig ezt a verziót hallhatjuk a koncerttermekben.
– Ha dolgozott volna Bartókkal, szólt volna neki bármiért?
– Nem valószínű. Volt alkalmam kortárs szerzőkkel dolgozni, és rám nem ez a jellemző. Persze ezt szerzője és az ember habitusa is válogatja.
– Bartók elég határozottan kifejezte, lejegyezte a szándékát művei komponálása során.
– Metrumszámok, másodpercek, kötések, ezeket mind leírta. Sok mindent viszont nem lehet a kottában lejegyezni. Például Bartók szerette volna elkerülni, hogy egy virtuóz, G-húron játszott eleje legyen a hegedűversenynek, mégis nagyon sok előadásban ez jelenik meg. Szerintem egy sokkal nemesebb hangvételű zenei anyagot képzelhetett el.
– Minden zeneszerzőnél igyekszik tartani magát a szerző eredeti szándékához?
– Híve vagyok annak, hogy semmit sem szabad szemellenzősen kezelni, nyilvánvalóan a zenei végeredmény a lényeg, hogy átjön-e az, amit igazán fontosnak gondolunk.
Nincsenek ökölszabályok. A zenei nyelvet, a mű szellemiségét, az adott karaktert kell jól ismernie az előadónak, és ezeket szem előtt tartva lehet koncepciót alkotni.
A növendékeimnek is azt szoktam mondani, hogy ne a hibamentesség vezérelje őket, hanem annyira kell szeretni és olyan meggyőződéssel kell kommunikálni azt a zenei tartalmat, amire az ember rátalál, hogy minél több igazán átütő, mágikus pillanat jöhessen létre az előadás során.
