A Concerto Budapest és az Örkény Színház különleges együttműködésbe kezd INZERT néven, melyben az évad folyamán a zenekar Müpában hallható előadásain az Örkény Színház művészei olvasnak fel a zenei anyaghoz illesztett irodalmi alkotásokat. Mácsai Pált az együttműködés kapcsán a klasszikus zenéhez fűződő viszonyáról, a színház és a zene kapcsolódási pontjairól és a Keller Andrással való barátság történetéről kérdeztük.
– Hogyan viszonyul ön a komolyzenéhez?
– Elég szorosan. Gyerekkoromban csak ezt hallottam. Apámnak tulajdonképpen munkaeszköze volt, hiszen otthon dolgozott, és a műteremben mindig forogtak a lemezek. Ő egy „későn jött hős” volt, Don Quijote-i alkat, sok más szempont mellett zenében is: ami Schubert után történt, hidegen hagyta. Sok-sok preklasszikust hallgatott, Bachot, Vivaldit, és Beethoven kivételével a bécsi klasszikusokat, Mozartot főleg, de Schubertet is, néha elmerészkedett Schumannig, bár az már modernnek számított nála.
– Beethovent miért nem?
– Azt mondta, azért, mert állítgatni kell közben a hangerőt.
– Hogyan hatott ez a közeg a zenei ízlésére?
– Mivel klasszikus zene vett körül, én meglepődtem 10 éves korom körül, hogy az osztálytársaim mást hallgatnak, és hogy ennek a másnak – vagyis a rockzenének – hány válfaja, előadója, nagy és ágas-bogas kultúrája van. Ez engem is beszippantott, de közben kötődtem a komolyzenéhez is, négy okból. Egyrészt tetszett és gyönyörködtetett, másrészt kötődtem a bátyám révén, aki akkor már zenei pályára készült, zongorázott, folyton koncerten ült, hol jeggyel, hol belógva, és sokszor vitt engem is, aztán kulcsszerepe volt ebben Ungár Istvánnak a Kölcsey Gimnáziumban, aki zenetörténetet tanított, mégpedig legendásan, a negyedik ok pedig a szerelem volt.
– A szerelem?
– Az én első felnőtt szerelmem a Zeneakadémián tanult, és történetesen Keller András évfolyamtársa volt. Innen ered egyébként az ismeretségünk Andrással, különösen, mert őt akkor a szerelem épp az én egyik gimnáziumi osztálytársamhoz fűzte. Ő már akkor „a” Keller volt, érett művész, mindenki tudta, hogy kicsoda. Túlzás azt mondani, hogy egy banda voltunk, de sokat voltunk együtt, és azóta is számon tartjuk egymást. Mindig nagy szimpátiával kísértem az ő karrierjét, voltam koncertjein, hallottam őt szólistaként is, vonósnégyes-primáriusként és dirigensként is a Zeneakadémián és a Müpában.
– Hogyan alakult a későbbiekben a zenéhez való viszonya?
– A kötődésem a klasszikus zenéhez megmaradt. Körülbelül fele-fele arányban hallgatok klasszikus zenét és könnyűzenét. Az általam kedvelt komolyzenei stílusok köre a huszadik századig terjed, örömmel és kíváncsian hallgatok kortárs zenét is.
– Egy izgalmas projekt veszi kezdetét ebben az évadban: a Concerto Budapest Müpában megrendezett koncertjein az Örkény Színház művészei lépnek föl. Milyen gondolatok mentén alakult ez az együttműködés?
– Az, hogy az irodalom egy klasszikus zenei koncerten megjelenjen, egyrészt természetes, másrészt misszió. Nem csak a közönség felé, hanem a társulatunk felé is, mert ez egy jeles hagyomány, ami sajnos kiveszőben van, talán el is múlt. A versmondás, a zenekar melletti fellépés a 20-as, 30-as évektől rendszeres volt a magyar koncertpódiumon: Ascher Oszkártól Major Tamásig lehetne sorolni, ki mindenki csinált-csinál ilyet, akár úgy, hogy együttműködik a zenekarral narrátorként, akár úgy, hogy pusztán szigetként, inzertként elmond egy szöveget egy-egy koncerten. Ez a színház- és zeneművészet egy tőről fakadását és egymásra utaltságát példázza. A színház az antikvitás óta zenei terep is, nemcsak rengeteg zenét használ, hanem azonos is lehet a zenével. Nem pusztán az operára, operettre, musicalre vagy a kísérőzenére gondolok, hanem magára a szövegre is. A színpadi szövegek nagy része tulajdonképpen zenei anyag. Sokszor egyenesen vers. Ennyiben éppúgy át vagyunk itatódva zenével, mint egy zenész, csak épp a saját hangunk, fizikumunk a hangszerünk. Ez az együtt lélegzés a zene és a szöveg között természetes.
– Erre példa a Lukács Miklóssal meglévő együttműködése.
– Jó, hogy említi, mert mindenképp felhoztam volna. Nekem megtiszteltetés és örömforrás, mikor vele dolgozom. Két produkciót is közösen csinálunk, az Egypercesek 100 percben című előadást, ahol Örkény egyperceseiből válogatok, és Miki zenél hozzá, és a Különkiadás címűt, ahol Máté Gábor Esterházy-szövegeket olvas, én ugyanúgy Örkényt, és persze ott is Miki cimbalmozik. Az egyiket nevezhetjük duónak, a másikat triónak, annyira szerves az együttműködés közöttünk. Egyenrangú felek vagyunk. Miki a legmagasabb zenei horizonton játszik Bartókot, Bachot, Lisztet, és mindemellett improvizál, a zenei humor is kézre áll neki.
– Ön is zenél?
– Ha körülnéz itt, az irodában, lát két gitártokot. Játszom, de a zenész ott kezdődik, ahol én véget érek. De a mindennapjaim része a pengetés, sokat kapok tőle.
– Hogyan zajlik majd ez az együttműködés a Concerto Budapesttel?
– Ez most öt alkalomra szól, a Concerto Budapest müpás koncertjeire. Társulatunk tagjainak előadásában olyan szövegeket hallhat a közönség, amelyek összefüggenek a műsoron szereplő zeneművekkel, vagy tartalmilag, vagy hangulatukban, vagy a korszellemet megidézve.
– Izgalmasan hangzik.
– A színház a találkozások helye. Ha jól csináljuk, nem is inzert leszünk, hanem ötvözet.
