Szergej Krilov legutóbb 2021 októberében lépett fel a Concerto Budapesttel, akkor Sosztakovics első hegedűversenyét játszotta, ezúttal pedig, január 13-án, Lalo Spanyol szimfóniájában lép fel Keller András együttesével a Zeneakadémián. Az orosz hegedűművésszel a próbák szünetében beszélgettünk.
– Nemrég érkezett Magyarországra. Milyen volt az első próba a zenekarral?
– Lalo gyönyörű muzsikájának részleteiben merültünk el. Nagyon összetett zene, kivételesen kifinomult mind a zenekar, mind a szólista számára. Meg kell mondanom, hogy óriási élmény volt rögtön az első próba, mert ragyogó zenészek vesznek körül, fantasztikus a zenekar és a karmester is, Keller Andrással nagyon inspiráló a közös munka.
– Előző budapesti beszélgetésünkkor, mikor Sosztakovics első hegedűversenyére próbált a Concerto Budapesttel, említette, hogy muzsikálás közben gyakran filmszerű jelenetek peregnek le a szeme előtt. Lalo művére is igaz ez?
– A mű előadása közben természetesen Spanyolországgal kapcsolatos képek jelennek meg előttem. Nagyon szeretem az országot, rengetegszer jártam ott különböző okokból, és ez a zene számomra egyet jelent a spanyol folklórral. A spanyol népzene az egyik legkifejezőbb muzsika a világon, és Lalo zseniálisan ülteti át ezt a klasszikus zene világába, így magunkkal vihetjük ezeket csodás energiákat. Ezért ilyen népszerű a Spanyol szimfónia. Szinte látjuk magunk előtt az embereket, érezzük az érzéseiket, gyönyörködünk a csodás tájakban…
– Érdekes, hogy szimfóniának nevezik, pedig gyakorlatilag egy hegedűversenyt hallhatunk.
– A versenyművek háromtételesek, ez a mű pedig öttételes. A formája teljesen különbözik egy hegedűversenyétől. Én leginkább hegedűre írt szimfóniaként gondolok rá. Hatalmas mű, nem tudom pontosan, hány perc, de például Sibelius hegedűversenye 22-23 perces. A Spanyol szimfónia ehhez képest legalább negyven. Igazából minden a lassú tételek, a harmadik és a negyedik tempójától függ. Például David Ojsztrah rendkívül lassan játszotta őket. Gyönyörűen, de jóval lassabban, mint amilyennek Lalo megírta.
– Keller András tempóelképzelései mennyire csengenek egybe az önéivel?
– A szólistának és a karmesternek minden alkalommal meg kell találnia a közös tempókat, dinamikát, egyensúlyt, ezért vannak a próbák, amiket itt mindig nagyon szeretek. Izgalmas, hogy milyen hatással vagyunk egymásra, hogyan inspiráljuk egymást Keller Andrással. Egyénként általában nagyon hasonlóan gondolkodunk a művekről. A Sosztakovics-koncertnél is bámulatosan működött minden. Elképesztő élmény volt. Biztos vagyok benne, hogy a Lalo-mű előadásakor ugyanaz az érzés fog eltölteni.
– Először játssza ezt a művet?
– A próba után pont erről beszélgettem Džeraldas Bidvával, aki a Kremerata Baltica koncertmestere, és aki ezen a koncerten vendégkoncertmesterként van jelen. Neki említettem, hogy eddig életemben egyszer játszottam ezt a művet, tizennégy évesen. Utána soha többet, tehát mondhatjuk, hogy teljesen új számomra. Vannak ugyan emlékeim, de újra fel kellett építenem az egészet.
Oroszországban ez a mű, főleg az első, a negyedik és az ötödik tétel egyfajta növendékkoncert-darab is. Éppen emiatt én sosem játszottam zenekarral, csak zongorával, de őszintén szólva nem értem, hogyan tudtam, hogyan tudtuk ezt eljátszani ilyen fiatalon, mert tényleg nagyon összetett mű technikailag is. Talán a minőségi elvárások voltak mások, de emlékeim szerint mai szemmel meglepően könnyedén játszottuk a futamokat. Amire emlékszem, hogy azért az első tételben akkoriban nagyon szenvedtem. Sokat kell ugyanis a G-húron játszani, ami a hegedűn elég kényelmetlen. Még most sem állítom, hogy kényelmes, de már sokkal erősebb a kezem.
Džeraldas Bidvának hasonlók az emlékei. Ő ugyan nem játszotta a művet diákkorában, de ő is emlékszik, mennyi fiatal adta elő a darabot, és a mai napig nem értjük, hogyan volt ez lehetséges. Emlékszem, mennyire izgatottak voltunk a lendületes, spanyolos hangzás miatt, óriási élmény volt ez a mű már akkor is, és most is, hisz az ember könnyedén bele tudja engedni magát ebbe a világba a zene által, egyszerűen visz a sodrása. Egy csoda.
