„Minden zenét kortárs muzsikaként értelmezek, nem teszek köztük különbséget” – nyilatkozta a fiatal, Gramophone-díjas izlandi zongoristafenomén Rameau–Debussy albumának megjelenésekor. E kijelentését Mozart és kortársai címmel összeállított programja kapcsán is megerősítette, amellyel szeptember 22-én lép fel a Müpában.
– Az Ön hangversenyprogramjai mindig egy meghatározott logika mentén állnak össze. Ez a koncert a bécsi klasszikához kötődik: Mozart és kortársai. Miért éppen Carl Philipp Emanuel Bachra és Domenico Cimarosára esett a választása?
– Friss, „kívülálló” füllel kezdtem el hallgatni Mozartot, akinek műveit hat-hét éves korom óta játszom. Tanárom sokat tudott és mesélt Mozart zsenialitásáról. Meggyőződésem, hogy ezt csak úgy lehet megérteni, átérezni, ha a szerzőt a környezetében vizsgálom, abban a zeneitörténelmi közegben, amelyben működött.
Az 1780-as években Mozart maga is tudatosan ismerte meg kortársait és elődjeit, előszeretettel játszotta Carl Philipp Emanuel Bach műveit, akiről azt állította, hogy „Bach az apa és mi vagyunk a gyermekei” – és hangsúlyozta, hogy nem Johann Sebastianra gondolt. Ha összevetjük a Mozart-rondót Philipp Emanuel Bachéval, a Cimarosa-szonátát Mozart d-moll fantáziájával, mintha a Mozart-darabok kicsit később születtek volna, kortársibbak lennének.
Mint egy gazdag éttermi kínálatból, igyekeztem olyan darabokat választani, amelyek Mozartszínvonalúak. Tudom, hogy hihetetlen, de én nem csupán egyszerűen szeretem ezeket a szerzőket, de sok művüket zseniálisnak tartom. Ezeket igyekeztem egymáshoz szervesen kapcsolódó programmá fűzni.
A cikk eredetileg a Müpa Magazinban jelent meg.
– A közönség szereti az újdonságokat, és várakozással tekint az újra felfedezett mesterek munkáira. Szemlátomást Önt is magukkal ragadják e zenék. Nem fél attól, hogy Mozart mellett árnyék vetül ezekre a nagyszerű, bájos darabokra?
– Egyértelműen nem. Mielőtt összeállítottam ezt az albumot, végigjátszottam Philipp Emanuel Bach számos darabját és mindegyik Cimarosa-szonátát. A kiválasztott műveket elbűvölőnek, fantasztikusnak találtam. Igaz, hogy Mozart az Mozart, de ő sem mindig tökéletes. Zenéje egy nagyon élő, folytonosan változó, hol a csúcson, hol kisebb hullámvölgyekben dolgozó zseni terméke.
Ahogy mindenkinél, nála is akadnak csillagos órák és kevésbé invenciózus pillanatok. Ez Bachnál és másoknál is így van. És megfordítva is igaz: a kisebb mestereknek is vannak zseniálisan ihletett pillanataik. Cimarosa legjobb darabjai bizony kiállják a Mozart-próbát. Történelmi távlatból mi inkább csak Haydnt, Mozartot, Beethovent, Chopint és persze Bachot tartjuk számon, de ennél a zenetörténet sokkal gazdagabb. Az alig jegyzett kortársak is lehetnek nagyszerűek, és fontosnak tartom időnként ezt is megmutatni.
– Philipp Emanuel Bachot gyakran emlegetik a klasszikus stílus megteremtőjeként, Cimarosát pedig hídként Mozart és Rossini között. Egyetért ezzel?
– Igen, elképzelhető. Philipp Emanuel Bach az Empfindsamer Stil megteremtője és mestere. Ezt a stílust a gyors hangulati és faktúraváltások, a karakterek erős kontrasztja jellemzi. Cimarosa nem valaminek a megteremtője, ő nem újítani akart; ő elsősorban szépséges dallamokat akart létrehozni. A Müpában megszólaló darabjai éppen ezért operaszerűek – ellentétben például Vivaldi hangszerhez kötött dallamaival. És ebben az értelemben igen: helytálló a Mozart–Rossini ívet említeni.
– Sokak szerint a Scarlatti-szonátákban benne van minden opera, amelyet Scarlattinak nem volt alkalma megírni. Cimarosa ezzel szemben korának egyik legnevesebb operakomponistája volt, műveit átütő dinamizmus jellemzi. Ön szerint ez zongoraszonátáiban is megjelenik?
– Cimarosa szonátái sokkal rövidebbek, mint Scarlattiéi, mindössze két-három percesek. Vitatják is a zenetörténészek, hogy ezek valóban különálló darabok-e, vagy háromtételes művek, tételenként számon tartva. Mindezzel együtt ezekben a kis darabokban megjelenő karakterek bármikor elképzelhetők operák elemeiként.
– Rameau–Debussy-albuma kapcsán elmondta, hogy mintegy fél évig tartott, amíg összeállította az elhangzó művek listáját. Mindig ennyi időt vesz igénybe egy ilyen program megtervezése?
– Nekem ennyi időre van szükségem ehhez. Egyszerű három Mozart-szonátával koncertkörútra indulni. Az ilyen összeállítások esetében azonban nagyon sok szempontot kell figyelembe venni. A legfontosabb talán az, hogy mennyire hallgatható a program a közönség számára. Ilyenkor úgy gondolkodom, mintha a teljes koncertanyag egyetlen kompozíció lenne. Az összes darabnak úgy kell megszólalnia, mintha az elsőtől az utolsóig egyetlen szimfónia lenne. Így hát sokáig tart, míg az egész folyamat összeáll. Három szerző, háromféle zongorázás, háromféle ízlés, kompozíciós technika – de azért alkosson kerek egészet.
– Ezek szerint az ilyen hangversenyeken mindvégig a taps mellőzését kéri a közönségtől?
– Általában igen. Illetve ha szünet is van, akkor két kompozíciót kell létrehoznom: egyet a szünet előttre, egyet utánra.
– Az ilyen típusú tematikus koncertek egyre népszerűbbek, különösen az énekesek körében. Hangszeresként Ön az úttörők közé tartozik ezen a területen. Tervez ehhez hasonló programokat?
– Tervezek, de nem hasonlót. Először Philip Glass-darabokat játszottam a Deutsche Grammophonnak, aztán készült egy minden szempontból újszerű Bach-albumom, majd egy Rameau–Debussy-összeállítás, amelynek az volt a vezérfonala, hogy Rameau a jövő zenésze. Most pedig itt van ez a Mozart-műsor, és tervezem a következőt, de nem akarom ismételni magam, még az ötletek szintjén sem. Szeretem mindig valami újjal meglepni a közönséget.
