Szathmáry Zsigmond a Zeneakadémián Gergely Ferenc növendéke volt, majd az összes Bach-orgonaművet kétszer is hanglemezre játszó Helmut Walcha tanította. 1964-ben Nyugat-Németországban telepedett le, részt vett az új zene legendás darmstadti kurzusain és a kölni újzenei szemináriumon. Stockhausen, Berio, Pousseur, Kagel, Ligeti — megannyi jelentős komponista, akikkel személyes kapcsolatban állt, nagyjából százhúsz mű ősbemutatóját jegyzi. Ezúttal Bach-darabokat illeszt sajátjai közé budapesti hangversenyén.
A zenei előadó-művészet egyik legszebb lehetősége a találkozás, amely sokszor értelemszerűen az eltérő generációk együttműködését is jelenti. A 82 éves Szathmáry Zsigmondot hangversenyén fiatalok veszik körül: többe közt éppen saját hangszere, az orgona ifjabb játékosai: Pétery Dóra, Reincke Ivan-Bogdan és Kun Rajmund. De persze a fiatalabb generációt képviselik a Nemes László Norbert vezette Új Liszt Ferenc Kamarakórus tagjai és az UMZE Kamarazenekar hangszeres muzsikusai is – az utóbbiakat a magyar karmesterek középgenerációjának kiválósága, Vajda Gergely vezényli. Több korosztály, több zeneszerző, több stílus, többféle előadóapparátus találkozik a színes és változatos műsorú november 30-i koncerten a Müpában, amelynek vokális szólistái Thurnay Viola, Haja Zsolt és Gyombolai Bálint.
– Duruflé-mű zárja a koncertet. Ő is ama szerzők közé tartozik, akivel személyes kapcsolatban állt pályája során?
– Sajnos nem. Én ugyanis a hatvanas években voltam fiatal, amikor Stockhausen, Ligeti, Berio, Kagel vibrált a levegőben, és annyira el voltam foglalva velük, hogy Duruflé Debussyre emlékeztető impresszionista stílusa távolabb állt tőlem.
– Mikor került lélekben közelebb hozzá?
– Több helyen is tanítottam, és mindenütt szívesen játsszák a darabjait. Az op. 5-ös szvitből a Toccata volt az, amelyen keresztül megismerkedtem vele — és rögtön meg is szerettem. Nagyra tartom, és valóban kevésen múlt, hogy nem találkoztunk.
– A műsor pontosan szerkesztett szimmetriát mutat: három saját műve között egy-egy Bach-kompozíció szerepel. Ezek kiválasztása milyen koncepció szerint történt?
– Az egész program a megnyugvás irányába halad. A Tűzkeresztség megrázó eseményre utal, a végén pedig jönnek a requiemek. Bach fiatalkori műve, a Passacaglia számomra a szerző leghosszabb és legtartalmasabb darabja. A Cadenza con ostinati összefügg vele. Bachnál huszonegyszer ismétlődik a passacaglia-téma, az Ostinatiban pedig saját témák ismétlődnek ostinato-szerűen. Az E-dúr szonáta III. tétele, a cisz-mollban írt Adagio pedig számomra az egyik legszebb Bach-kamaramű. Ezt követik a megnyugvást hozó requiemek.
– Mire gondolt, amikor a koncertet nyitó darabnak a Tűzkeresztség címet adta? Valamilyen eseményhez, élményhez kapcsolódik a darab?
– 2004-ben írtam, ugyanebben az évben nyugdíjaztak a freiburgi főiskolán. 1964-ben jöttem el Magyarországról, Bécsben megálltam, ahol csekély német és még szerényebb orosz tudással kezdtem meg a kinti életet. 2004-ben mindezt átgondoltam: bizony merész dolog volt ilyen nyelvtudással, ilyen kevés ismeretséggel eljönni. Ehhez sok erő kellett.
– Lánya, Szathmáry Anikó kiváló hegedűs: vele játssza a Cadenzát (a mű CD-felvételén is). Neki is írta a darabot?
– Erre a műre 1994-ben felkérést kaptam a Bajor Rádió nürnbergi szekciójától. Ám a darabot mégiscsak a lányomnak írtam, hiszen magát a zenei matériát „rá szabtam”. Nagyon szívesen komponál kamaraműveket orgonára és a legkülönfélébb egyéb hangszerekre.
– Van kedvenc hangszer-összeállítása?
– Van egy barátom, egy ütőhangszeres, akivel sok éven át együtt játszottunk. Akkoriban gyakran írtam orgonára és ütőhangszerekre, hegedűre és ütőhangszerekre — ezek tehát a favoritok. A fúvósok közül a klarinét áll közel a szívemhez, nem utolsósorban a kiváló klarinétos, Klenyán Csaba jóvoltából.
– A Fukushima-requiem ötlete közvetlenül a tragédia után, vagy csak évekkel később fogalmazódott meg önben?
2012 telén írtam a darabot. Feleségem japán volt, emiatt is sokat voltam Japánban, és persze koncerteztem is ott. Nagyon megszerettem a japánokat, megrázott, hogy éppen náluk történt ez a katasztrófa a 2. világháború és a kóbei földrengés után. A kóbei földrengés a feleségem szülőházát is teljesen elpusztította. Magát a darabot is japánok rendelték meg, az ősbemutató Hollandiában, Haarlemben volt. (Ott kétévente vannak orgonaversenyek, és ezeken 1988 óta harminc éven át mindig jelen voltam.) Mindmáig aktív előadóművész, szólista.
– Mennyit gyakorol egy átlagos napján?
– Előfordul, hogy nagyon sokat, és az is előfordul, hogy semmit. Ha komponálok, vagy ha éppen nincs koncertem, kevesebbet. Ez a kétféle hivatás függvénye.
– Meg tudná mondani, hány templomi orgonán játszott (vagy adott koncertet) pályafutása során?
– Nem tudom. Rengeteg orgona van, ezek különböző típusúak. Német, francia, angol, spanyol, olasz — mindegyiknek megvan a maga repertoárja, és én mindenfélén játszottam. Azt tudom, hogy hozzám inkább a német-francia stílus áll közelebb, tehát ezeken az orgonákon játszottam többet. Ezek mindenütt megtalálhatók, és ez meg is határozta, hogy hol játszottam leggyakrabban. Az olasz orgonákon egy-két manuál van, és pedál (ha van) — a spanyol orgonákon azonban nincs is pedál. Ezek a hangszerek más zenét is kívánnak. Bachnál a Pedalspiel a legnehezebb, legfontosabb, a franciáknál a széphangzás, a spanyoloknál a spanyol-trombita — ezek a technikai jellegzetességek a hangszereken megszólaló zenét is meghatározzák.
– Van-e olyan hely, olyan orgona a világon, ahol, illetve amelyiken még nem játszott, de nagyon szeretné kipróbálni?
– Van egy bambuszorgona a Fülöp-szigeteken, amelyen még nem játszottam, de szeretnék eljutni oda. A 19. század elején építette egy spanyol szerzetes. Körülbelül ezer sípja van, amelyek közül mintegy kilencszáz bambuszból készült. Ez a hangszer egyedülálló. Volt ott sokszor földrengés, tűzvész, de a hangszert 1975-ben restaurálta egy német orgonaépítő, és most alkalmas arra, hogy játsszanak rajta. Szívesen kipróbálnám.
