A Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremnek csak egyik tulajdonsága a népes közönséget befogadó tágas tér, amelyben olyan mamutapparátusú művek is jól érzik magukat, mint Mahler 8. szimfóniája. Ugyanez a helyszín – kezdettől tapasztaljuk – megindítóan bensőséges is tud lenni. Ezért tartozik a Müpa koncepciójához a kamarazenei műfajok ápolása. Január 31-én is erre számíthatunk, felsőfokon: remekművek – olyan világklasszis előadókkal mint Szergej Krilov, Nyikolaj Luganszkij és Alekszandr Knyazev.
A zongoratrió a tökéletes kiegyenlítettség műfaja: sokszínű, mégis homogén, változatos, mégis egységes. Három hangszer: fent egy éneklő, magas vonós, lent annak biztos támasztékot adó, de dallamjátékra is éppúgy képes, mély hangú testvére, s köztük egy mozgékony és gyors átlényegülésekre kész, sziporkázó billentyűs hangszer, amely a két másikkal ellentétben nem egyszólamú dallamot játszik, hanem egy egész zenekart képes megjeleníteni.
A zongoratriót a zenetörténet „találta ki”: fokozatosan fejlődött, hogy néhány évtized után teljes pompájában álljon a zenehallgató előtt. A műfaj, amelyből oldalhajtásként kivált, a kamaraszonáta volt. A korai triók kétféleképpen is emlékeztetnek erre, részben azzal, hogy a közönség valójában vonóskíséretes zongoraszonátát hall, részben pedig azzal, hogy a korai zongoratriókban a cselló még nem igazán önálló szólam, inkább a zongora basszusát erősíti.
Természetesen Haydn, Mozart és Beethoven volt a zongoratrió első három nagy mestere, és – megint csak természetesen – a nagy forradalmár és innovátor, Beethoven triói hoztak két határozott újítást: a négytételes forma megszilárdulását (s ezzel elmozdulást a szonátaszerű formakoncepciótól a szimfóniaszerű formai logika felé) és a csellószólam teljes önállósulását.
Utóbbi aligha csoda: a csellórepertoár legnagyszerűbb szonátáit komponáló Beethoven az emberi orgánumhoz közeli tónusú mélyvonós hangszer elszánt „polgárjogi harcosa” volt.
A Müpa zongoratrió-estje csillagos órának ígérkezik. Egyetlen szerző műveit halljuk, de ő a triókomponálás egyik legnagyobb mestere, Johannes Brahms. Bár pályája során írt egy klarinéttriót is (klarinét–zongora–cselló hangszerösszeállítással), és van egy igen nevezetes (Ligeti Györgyöt is inspiráló) kürttriója, melyben kürt, hegedű és zongora a három hangszer, a hegedűt, zongorát és csellót foglalkoztató klasszikus zongoratrió műfajában összesen három művet alkotott: a korai H-dúr triót, melynek 1854-es első változatát 1889-ben átdolgozta, valamint az 1880-82-ben keletkezett C-dúr és az 1886-os c-moll triót.
Ezen az estén ez a három mű szólal meg, a koncert közönsége tehát hangzó összkiadást hallhat, Brahms valamennyi zongoratriójával egymás után találkozva.
Az esemény jelentőségét érzékeltetheti, ha hozzátesszük, hogy e három művet még egyenként is alig lehet nagyritkán elcsípni hangversenytermekben: évekig vadászhat rájuk hiába, aki szeretné valamelyiket élőben hallani. Pedig csodálatos darabok: szerkezetüket a beethoveni formakultúra erősíti – de kell is a szilárd építmény, mert a tételek belsejében ott viharzik a romantika összes érzelme és indulata. Bámulatosan színgazdag alkotások, lenyűgöző dallambőséggel, bensőséges kamarazenei pillanatokkal és ezek kontrasztjaként erős szimfonikus hatásokkal.
Brahms-zongoratriókat hallgatni egy igazi zenebarát számára: mámor.
Ha végigtekintünk az előadó-művészet legutóbbi száz-százötven évén, az állandó összeállítású kamaraegyüttesek kétféle típusát találjuk. Az egyikben maga az együttes válik híressé, sőt fogalommá, de az egyes tagok önállóan keveset vagy egyáltalán nem koncerteznek. A másik típusban „nagyágyúk”, sztárok, korszakos egyéniségek szövetkeznek egymással. Ilyen triót alkotott Jacques Thibaut, Alfred Cortot és Pablo Casals, Isaac Stern, Eugene Istomin és Leonard Rose, Jaime Laredo, Joseph Kalichstein és Sharon Robinson, Pauk György,
Frankl Péter és Ralph Kirshbaum.
A Müpa Brahms-trióestjén három olyan sztárt hallunk, akik külön-külön bármikor könnyedén megtöltenek egy koncerttermet – és valóban: mindhárman felléptek már önállóan Budapesten, a zongorista nagy sikerű szólóesteken, a hegedűs és a csellista versenyművek ünnepelt szólistáiként.
A Krilov Trió három tagja a világjáró hegedűvirtuóz, Szergej Krilov, aki a földkerekség leghíresebb karmestereivel lép fel a legnagyobb koncerttermekben a klasszikus, romantikus és modern versenyműrepertoár lenyűgöző tolmácsaként, Nyikolaj Luganszkij, aki – játsszon bár Csajkovszkijt vagy Szkrjabint, Debussyt vagy Rachmaninovot – mindig fellelkesíti a közönséget szólóestjein produkcióinak virtuozitásával és érzelemgazdagságával, és végül Alekszandr Knyazev, akinek sokoldalúságát mi sem bizonyítja érzékletesebben, mint az, hogy bármilyen hihetetlen, nemcsak csellista, hanem orgonista is. Ha ők hárman szólaltatják meg Brahms zongoratrióit, azt hallani kell.
