Az operavilág szépséges, szőke lett dívája — a tömör jellemzés hosszú időn át csak Elīna Garančát juttatta a zenebarátok eszébe. Néhány éve azonban egy másik nemzetközi hírű szopránra is illenek ezek a szavak. Kristīne Opolais, akit a Müpa Metropolitan-operaközvetítéseiből jól ismerünk, február 7-én most végre személyesen is bemutatkozhat a budapesti közönségnek.
Habár pályájának korai szakaszában Richard Wagner két esztendőn át Rigában volt karmester, és Szentpétervár nemzetközi rangú zenei intézményei sincsenek nagyon távol a lett fővárostól, még így is meglepő, hogy a balti ország milyen nagy számban adott a világnak az utóbbi évek-évtizedek során kivételes tehetségű hangszeres muzsikusokat és énekeseket.
Ki tudja, talán keverhetnek ott valamit az ivóvízbe — de persze valószínűbb, hogy sokat és helyes módszerrel törődnek arrafelé a zeneoktatás ügyével. Hiszen többek közt a két jelentős karmester, apa és fia, a néhai Arvīds és Mariss Jansons, egyik legméltóbb utódjuk, Andris Nelsons, a hegedűművész Gidon Kremer és Baiba Skride, a csellista Mischa Maisky és az orgonista Iveta Apkalna, a tenor Aleksandrs Antoņenko, a basszbariton Egils Siliņš és a mezzoszoprán Elīna Garanča is onnan származik. Nem hiányozhat a listáról a lettek jelentős zeneszerzője: Peterīs Vasks korunk zenéjének megbecsült alkotója.
A felsoroltakhoz hasonlóan Lettország szülötte Kristīne Opolais, aki az északi háborúk országútján fekvő Rēzekne városában látta meg a napvilágot. Nélküle ma a világ nagy operaházai nemigen tervezhetnék meg elkövetkező évadjaikat. A 2001-ben a rigai Lett Nemzeti Opera kórustagjául szerződtetett énekesnő pályafutása az első küzdelmes éveket követően hamar felívelt, s ezt a meghatározó debütálások sora is jelzi. 2006 — a berlini Staatsoper, 2008 — a milánói Scala és Bécs, 2010 — München, 2011 — a londoni Covent Garden, 2014 — a New York-i Metropolitan.
S hogy mivel hódította meg az operavilágot Kristīne Opolais, azt könnyű megérteni, ha idézzük a fiatalabb pályatársat a Bajor Állami Operaházban, Dvořák Ruszalkájának címszerepében megismerő Renée Fleming szavait. A vízitündér szerepével ugyancsak meghitt és személyes viszonyt ápoló amerikai szoprán még évekkel később is lelkesen emlékezett vissza első benyomásaira:
„Semmit sem tudtam róla, de rögtön lenyűgözött. Csodálatos színésznő, akinek az opera első felében olyan fehér és nedves neglizsében kellett játszania, hogy az már szinte vizespóló-versenyre emlékeztetett. Így kellett elénekelnie az opera ékkövét, a Dal a Holdhoz című közkedvelt slágert is. […] Ő új előadói stílust képvisel: totális előadóművész. Akár az olimpiákon a sportolók: ott, ha arra van szükség, hogy még egy fordulattal megtoldják az ugrásukat, ők megteszik.”
Az elegancia, valamint az élsportolókat megszégyenítő fizikai készenlét és előadói fegyelem mindazonáltal csupán eszköz Kristīne Opolais számára. Akárcsak világraszóló orgánuma, hiszen ahogyan azt egy interjúban megfogalmazta: „Számomra egyáltalán nem az a fontos, hogy szép hangokat adjak ki magamból. Nem a hangom vezérel, az csupán része az előadásmódomnak. Elsősorban színésznő vagyok, csak azután szoprán.”
