Aki érdeklődik a régi idők magyar karmesterei iránt, bizonyosan ismeri Fricsay Ferenc felvételeit. Aki pedig valaha hallgatott Fricsayt, tudja, mi volt a 2. világháború utáni években a berlini RIAS, és annak Szimfonikus Zenekara. A hajdani együttes megbecsült mai utóda most a Müpában vendégszerepel február 9-én. Német zenekar, olasz felmenőkkel rendelkező brit karmester, norvég zongorista — internacionális előadógárda, amelyben egyvalami teremt közös nevezőt: az igényesség.
Rundfunk im amerikanischen Sektor: az Egyesült Államok által ellenőrzött terület rádiója. Rövidítve: RIAS. Fogalom, jellegzetes színfolt a negyvenes évek második felének berlini életéből. A város közvetlenül a világháború után romok között, éhezve éli életét, rendkívüli nehézségek között, 1948 júniusa és 1949 májusa között szovjet blokádtól szenvedve, a bontakozó hidegháborúban a nagyhatalmak politikai játszmájának egyik tétjeként, később, a fal felépülése (1961) után a kettészakítottság tragikus jelképe gyanánt. A szegénység és a feszültségek ellenére nagyon korán újjáéled a művészet iránti igény. Ennek jegyében alakul meg 1946-ban a megszálló amerikai csapatok által felügyelt terület rádiójának szimfonikus zenekara.
Első állandó karmestere a magyar emigráns világklasszis, Fricsay Ferenc, aki 1948-tól ötéves megszakítással (1954—59) 1963-ban gyomorrák miatt bekövetkezett korai haláláig állt az együttes élén. Második korszakának idején azonban már a Berlini Rádió Szimfonikus Zenekarának hívják az együttest, melyet eddigi története során még egyszer átkeresztelnek: 1993 óta jelenlegi nevén, Berlini Német Szimfonikus Zenekarként (Deutsches SymphonieOrchester Berlin) ismeri a világ.
Persze nem a név a fontos, hanem a muzsikálás színvonala. Fricsay mindjárt a kezdet kezdetén igen magasra tette a mércét, ezt tanúsítják a zenekarral készült, az utókor által is nagyra tartott hangfelvételei. Az együttesnek ezt az igényességet a későbbiekben is mindvégig sikerült fenntartania. Jól érzékelteti ezt a magyar karmester utódainak névsora: Fricsayt egy abszolút sztár, a csodagyerekből lett virtuóz dirigens, Lorin Maazel követte, majd korunk egyik legnagyobbja, az akkor még pályakezdő, huszonkilenc éves Riccardo Chailly lépett a pulpitusra, hogy a maazeli tizenegy év után hét esztendőre határozza meg 1982 és 1989 között a zenekar fejlődését. Az ő nyomába egy sokoldalú, zongoraművészként is jelentős muzsikus lép Vladimir Ashkenazy személyében (1989–1999), hogy 2000-ben Kent Nagano személyében az újítás és kísérletezés apostola vegye át a vezetést. Utódai, a kortárs zenei elkötelezettségű Ingo Metzmacher (2007—2010) és a Bolsoj majdani zeneigazgatója, Tugan Sokhiev (2012—2016) is azt a benyomásunkat erősítik, hogy a DSO karmesterei igen-igen sokfélék, az azonban közös bennük, hogy mindegyikük jelentős egyéniség és nemzetközi klasszis.
John Barbirolli, Antonio Pappano: a brit zeneélet korábban is ismert itáliai felmenőkkel rendelkező, jelentős angol dirigenseket. Az 1983-ban született Robin Ticciati is e sorba illeszkedik. Hallotta már őt a magyar közönség, hiszen a Fesztiválzenekar élén 2014-ben és 2017-ben is vendégszerepelt, Berlioz, Wagner, Bruckner, Fauré, Debussy, Richard Strauss, Ravel műveiben biztos tempóérzékről, fejlett formakultúráról és kifinomult hangzásigényről téve tanúságot. Nem csoda, hiszen az egykori hegedűs, zongorista és ütős, aki már tizenöt évesen karmesteri pulpitusra lépett iskolájában, a St Paul’s Schoolban, olyan mentoroktól tanulta el a mesterség titkait, mint Colin Davis vagy Simon Rattle. 2008-ban a Skót Kamarazenekar szerződtette, majd Glyndebourne jelentett pályáján újabb fontos állomást, jelezvén, hogy a még ma is csak harminckilenc éves karmester érdeklődésében az opera legalább olyan fontos, mint a koncertműfajok. A Deutsches Symphonie-Orchester Berlin 2015-ben jelentette be, hogy a 2017/18-as évadtól ötéves szerződéssel Ticciati az együttes új fő-zeneigazgatója. A szerződést 2020-ban 2027-ig meghosszabbították: ez nem kevesebbet jelent, mint azt, hogy Ticciati lesz a zenekar eddigi történetének leghosszabb ideig hivatalban lévő vezetőkarmestere.
A DSO a Müpában Mozart La clemenza di Tito-nyitánya és Esz-dúr zongoraversenye (K. 482) után Beethoven III. szimfóniáját szólaltatja meg. Bécsi klasszikus műsort hallunk tehát, melyet határozottság, derű és energia ural — no meg (a C-dúr nyitány kivételével) az Esz-dúr hangnem, hiszen Beethoven is ebben írta a maga eredetileg Napóleon előtti tisztelgésnek szánt, majd a magát saját kezűleg császárrá koronázó első konzul hübriszén felháborodva általános érvénnyel Sinfonia Eroicának átkeresztelt „hősi” szimfóniáját.
A zongoraverseny szólistája korunk egyik ünnepelt virtuóza, az 51 éves norvég Leif Ove Andsnes, honfitársa, Edvard Grieg művészetének nemzetközileg elismert propagátora. Hogy a Müpában Mozartot játszik, aligha véletlen: diszkográfiájában kifinomult szépségű Mozart-felvételeket találunk, példaképei, Dinu Lipatti, Szvjatoszlav Richter, Arturo Benedetti Michelangeli és Anda Géza pedig meghatározó jelentőségű Mozart-játékosok.
