Generációk rajonganak érte: semmi túlzás nincs abban, ha Katona Klárit élő legendának nevezzük. A zene azonban csak egy a számos kifejezésmód közül, amely foglalkoztatja. Csendről, a ráckevei kultúrházról és a március 13-i Közelség koncertről is beszélgettünk.
– Pályáján zajos és csendes időszakok váltják egymást. Mindkettőt élvezi?
– Természetes ez a fajta hullámzás. Mindkettőt szeretem: más a természetük, más a megélhetőségük. Át is járhatók, és ez bennük az életszerű: minden, ami segíti az élet megélését, természetes. Az olyan létrehozásokban hiszek, amelyeket nem elvárások irányítanak. A zene, a film, a művészetek egy ipar részévé lettek, ez pedig más ritmust ad, mint ami természetes. Mégis arra csodálkozunk rá, aki nem azt követi.
– A hetvenes, nyolcvanas években, amikor sikeres énekesi pályára lépett, mindez más volt?
– Egy sokáig húzódó folyamatról beszélünk: Frank Zappa mondta, hogy a popkultúrában a slágerlisták megjelenése végezte a legnagyobb rombolást. Örökre megváltoztatta a létrehozás természetességét. Annak a hatása, hogy a verseny képbe került, a vízbe dobott kőéhez hasonló.
– Melyik nehezebb: a ráckevei kultúrház színpadán állni vagy Tokióban ezrek előtt énekelni?
– Ráckevén kicsit nehezebb. Engem ott másképp ismertek meg, másképp fogadtak el, én oda az előzményeimmel együtt érkezem. Azzal, hogy milyen családból jöttem, hogy nőttem fel: nekem azt a képet kell elvarázsolni a színpadon. Másutt ez a „tudás” hiányzik a közönségből.
– Azzal egyetért, hogy sosem akart megfelelni az elvárásoknak?
– Ez nyilvánvaló, de itt nem a tagadás a lényeges: én sosem valami ellen megyek, hanem valamiért lépek, valami mellett kitartok. Ha lemondunk arról, amit a belső hang diktál, az értetlenséget szül, pedig ennek kellene az alapvetésnek lennie. Divatos hangoztatni a sokféleség elfogadását, de ha megfigyeli, az elvárások oda hatnak, hogy ne legyenek köztünk nagy különbségek.
– Amikor gyerekeknek készített zenei fejlesztő anyagot, az is szembement az elvárásokkal.
– Igen, és amikor Soltvadkerten ki lehetett próbálni mindezt a gyakorlatban, kiderült, amit mindig mondtam: nem egytehetségűek vagy tehetségtelenek vagyunk, hanem soksok területen bírunk tehetséggel. Aki valamiben tehetséges, gyakran azt az egy dolgot ismétli újra és újra, a társadalom pedig viszszaigazolja, amikor sikeresnek minősíti.
– Közelség című könyvének számomra éppen az volt a tanulsága, hogy az életének a nagyon különböző dolgai tudnak egy irányba hatni.
– Mióta színpadon állok, mindig azt gondoltam, hogy az éneklés folyamatos beszélgetés azokkal, akik szeretnének azzal élni, amit általam kaphatnak. A könyvben sok olyan téma van, ami barátokkal vetődött fel először. Vannak kérdések, amelyeknek már az említésétől kiszolgáltatottnak érezzük magunkat, pedig ha nem beszélünk róluk, nem lehet előrehaladni azon a felfelé tartó lépcsősoron, amelyet énaz életnek nevezek.
– Hogyan kerül a Közelség színpadra?
– A könyv megjelenése után sokan mondták, hogy rengeteg zene van a sorok között: egy könyvbemutató után egy fiatalember azt mondta, hogy amit hallott, semmiben sem különbözött egy koncerttől. A zene a megértést másik szintre emeli: nagyon jó ott létezni, ahol a különböző megszólalási módok összeérnek egymással.