Nem különleges címével, hanem a jazzt és a magyar népzenét ötvöző albumával nyerte el a Gramofon szaklap „Az év lemeze” díját Dresch Mihály 2004-ben. Az Egyenes zene óta az immár Kossuth-díjas művész irányultsága változatlan, művészete mindkét forrásból egyaránt táplálkozik. Legközelebb szeptember 29-én a Müpában hallhatjuk a művészt.
Az 1955-ben született szaxofonos jó eséllyel pályázhatna a „legmagyarabb” jazzt játszó muzsikus címére. Tizenhét évesen kezdett zenélni, 1979-ben végzett a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola Jazztanszakán, de gondolkodásmódjára, érdeklődésének alakulására a kis bihari településen, Földesen nagyszüleinél töltött nyarak és az ott hallott népzenék voltak formáló hatással.
Az amerikai eredetű jazz és a magyar népzene ötvözésére korábban is akadtak kísérletek, de az 1960-as években színre lépő Szabados György zongoraművész volt az, aki Bartók és Kodály nyomdokain haladva magasrendű szintézisben egyesítette a két zenei világot. Dresch Mihály pályájának szellemileg meghatározó időszaka a nagy hatású muzsikus körében töltött évtized. Hogy aztán másokhoz hasonlóan benne is megfogalmazódjék az önállósulás vágya, a saját egyéniségéből, habitusából következő zene kimunkálásának igénye.
Nem távolodott messze a mestertől, de közelebb hajolt a népzenéhez, miközben megőrizte az amerikai jazz iránti fogékonyságát. A szabad zenéléssel ellentétben a rögtönzésnek teret engedő, strukturált játékmódot választotta. Az utat, amelyre lépett, elhivatottsággal, tartással és személyiségének fedezetével alapozta meg.
Kiteljesedésének legkedvezőbb keretét a kvartettben találta meg. Inspirációt az évtizedek során cserélődő muzsikustársaiból is rendre merít: fúvós hangszereihez korábban hegedűsök (Lajkó Félix, Kovács Ferenc) társultak, mígnem rábukkant a jazzben eladdig idegennek számító cimbalomra, annak páratlan improvizációs készségű kezelőjére, Lukács Miklósra. Sok éve kettősük alkotja a Dresch kvartett gerincét.
A robbanékony zeneiségű, ám halk szavú Dresch Mihály nem kitárulkozó fajta. Ritkán nyilatkozik meg, akkor is szemérmesen szól zenéjéről, a világhoz fűződő viszonyáról. Utóbbit nem a napi politika szintjén, hanem mélyebb összefüggésekben, a hagyomány és a modern élet kettősségének függvényében értelmezi. A látszólagos ellentét benne régen nyugvópontra jutott. Játssza saját szerzeményeit, muzsikáljon Borbély Mihállyal vagy Tóth Viktorral, vívjon párbajt a magyarországi kötődésű, világelső amerikai Chris Potter szaxofonossal, vegyen maga mellé népzenészeket — minden változatban Dresch Mihály összetéveszthetetlen hangja szól a színpadon.
Mint ezen a különleges estén, amely a jazz és a népzene benne harmonikus egységet alkotó világait tárja a közönség elé.
