A Literárium Extra sorozat következő alkalmára november 21-én kerül sor a Müpában. Az est vendége, Darvasi László immár a kortárs magyar irodalom klasszikusának számít. A kilencvenes évek elejére tehető indulása komolyan valószínűsítette, hogy Darvasi nemzedékének kiemelkedő alakjává válik.
Kiforrott novellistaként jelentkezett, különösen harmadik kötete, A veinhageni rózsabokrok tette egyértelművé, hogy mind a magyar elbeszélő próza tradícióját, mind a posztmodern epika eszköztárát elsajátította. A korabeli kritika sem maradt adós méltatásával. Darvasi az akkori fiatal irodalom vezéralakjává vált. Gyakran kiemelték, hogy a történetmesélés hagyományát újította meg, de ez a megfogalmazás egyszerűsít: Darvasi legalább annyira értette és alkalmazta az enigmatikus történetformálás borgesi fortélyait, mint az Esterházy-próza nyelvjátékos szabadságfokát.
„Engem is gyakran megtalál az a csodálatos kérdés, hogy »miért írsz«. Akadnak nagy írók, akik például nem szeretnek írni. Legalábbis sokszor hangoztatják ezt. Nekem az írás kaland, fájdalom, tanulás, értetlenkedés, értés. Az élet kitüntetett alkalma. Olyan, mintha jobban élnék, erősebben, amikor írok. Szembeállítok valamit az idővel, illúzió, persze. Tehát ha kérdeznek, miért is csinálom, akkor azt mondom, mert félek” – mondta egy helyütt Darvasi.
Klasszicitása abban áll, amiről T. S. Eliot óta beszélnünk érdemes, vagyis az érettség fokán értett minőség szintjén. Novellistaként kezdte, ám anélkül, hogy kisprózai tehetségéről lemondott volna, úgy indult el a nagyforma, a regény irányába, hogy sikerült elkerülnie a túlzásokat. Felépített, háttérmunkákkal alátámasztott konstrukciókat hozott létre, olyanokat, amelyek az önépítés, egy kulturális közösség önértésének irányköveiként értelmezhetők.
„Írás közben nem szabad kifelé figyelni. Írás közben nincs olvasó. Írás közben írás van. A Virágzabálókban azt tekintettem a legnagyobb kihívásnak, hogy képes vagyok-e emberi arcokat, eleven figurákat teremteni; fel tudom-e eleveníteni az irodalom régi nagy hivatását, még a tizenkilencedik századból: hogy az olvasó érezhesse és láthassa azt a bizonyos embert, aki a papíron botladozik. Miközben maga a történet, illetve annak fordulatai számtalan kérdőjelet hagynak maguk után.”
Darvasi László egyszerre krónikása és alkotója a kelet-európai, magyar térség szintúgy provinciális, ám poétikus kisszerűségében, rendkívüli történelmi kudarcaiban, személyes kicsiségeiben és horderős zárójelekben értett világának.
