Youssou N’Dour olyan az afrikai zenének, mint Bob Marley a jamaicainak — mondja róla az egyik legjelentősebb zenekritikus, Robert Christgau. Ebben a megállapításban az is benne rejlik, hogy rajta keresztül mennyivel ismertebb lett Szenegál, és általában az afrikai kontinens zenéje, de benne rejlik az is, hogy N’Dour is felismerte, hírnevével milyen sok jó ügyet segíthet. Most visszatér az általa híressé tett stílushoz, a mbalaxhoz. Legújabb lemezét, amely már ebben a műfajban készült, november 8-án a Müpában hallhatja a magyar közönség.
Minden popzene gyökere Afrikába vezet, ahol a hetvenes években olyan zenészek gyakorolták a legnagyobb hatást a kontinens zenei fejlődésére, mint a kongói gitáros, Franco Luambo, vagy a nigériai szaxofonos, Fela Kuti — no meg a szenegáli Youssou N’Dour, aki már ekkor az ország legjobb énekesének számított. A lenyűgöző tenor anyai ágon griot, azaz a nyugat-afrikai történetmesélő-énekes családi hagyományokba született bele, és azokat modern formában folytatja.
Már kisgyerekként énekelt a korszak legnépszerűbb helyi zenekarában, a Star Bandben, majd megalapította saját formációját, az Étoile de Dakart, amellyel az elsők között fejlesztette ki és tette népszerűvé a mbalax zenei stílust, ezt a tradicionális sabar doboláson alapuló, kacskaringós, ellenállhatatlan grúvokkal röptető tánczenét, amely sokáig a legnépszerűbb afrikai műfajnak számított, és meghódította az egész világot. N’Dour a nyolcvanas évek elejétől a Super Étoile de Dakarral még magasabb fokozatra váltott, így fedezte fel Peter Gabriel, majd a magyar közönség is, amikor 1988-ban a Human Rights Now! turné keretén belül világsztárokkal (Peter Gabriel, Bruce Springsteen, Sting) Budapesten is fellépett.
Gyűjtőkategóriaként a világzene akkoriban gyakorlatilag vele robbant be a köztudatba, ő pedig megmutatta, hogy a nyugati hallás számára könnyebben befogadható kalandozásokban is élen jár — elég a Neneh Cherryvel közös 7 Seconds című világslágerre utalni. Később azt mutatta meg, hogyan kell a nyugati ízléssel az autentikus stílusokat elfogadtatni — gondoljunk például 2004-es Egypt című lemezére, amelyen szúfi zenét játszik hitelesen, hipnotikusan. Utóbbi arra is példa, hogy bátor zenei kalandozásairól soha nem mondott le, de egyúttal a zenei gyökereitől sem távolodott el annyira soha, hogy ne találjon vissza azokhoz, mint legutóbbi albumával, a Mbalax című tavalyi kiadvánnyal, amelyet hosszú szünet után ismét a Super Étoile de Dakarral készített. Szenegál egykori kulturális és turisztikai minisztere most úgy érzi, hogy Afrika vízválasztóhoz érkezett: az élőben is megszólaló lemezanyag hattyúdal az eddig ismert Afrikához, a jelen történeteivel, és egy jobb jövő reményével.
