Kevés olyan karmestert ismer a világ, aki pályafutása során három interpretációtörténeti jelentőségű előadói műhelyt is életre hívott. John Eliot Gardiner ilyen művész: a Monteverdi Kórus, az Angol Barokk Szólisták, valamint A Forradalom és Romantika Zenekara szüntelenül újat kereső, kezdeményező művész-személyiségének termékeny és élettel teli dokumentuma. Az elmúlt fél évszázad historikus előadópraxisának legendás alakja 2023 áprilisában tölti be a nyolcvanat. Ennek örömére — mert az öröm nagyon fontos vonása művészi portréjának — turnéra indul, s a hangversenykörút részeként (Köln, Wolfsburg, Bécs és London után, München előtt) több korábbi nagy sikerű vendégszereplésének színhelyét, a Müpát is újból felkeresi január 14-én.
Öröm: kétségtelenül ez Gardiner muzsikálásának egyik meghatározó alkotóeleme. A szinte mámorosan élénk karakterek, amelyek valósággal ránk kiáltanak tolmácsolásaiból. De ugyanilyen fontos a varázslatos sokoldalúság, az energia, a zenélés indulatgazdagsága. És a nyitottság, a tudásvágy. Gardiner fiatalon történészhallgató volt Cambridge-ben, de már ott is megvillantotta karmesteri oroszlánkörmeit, mikor huszonegy évesen elvezényelte Monteverdi nagy művét, a Vespro della Beata Verginét. Ez a merész vállalkozás adott életet a máig működő, generációk énekkari ideálképét formáló Monteverdi Kórusnak.
1964-et írtak, amikor a King’s College kápolnájában felcsendült a nagy olasz barokk szerző műve. 1968-ra már zenekara is van a még mindig csak huszonöt éves fiatalembernek. Névválasztásával a hangszeres együttes ugyanúgy Monteverdi előtt hódol, mint a kórus, de 1978-ban, amikor a muzsikusok korhű instrumentumokra váltanak, a név is módosul: innen számíthatjuk a Müpában januárban Gardinerrel együtt ünneplő, s a kórushoz hasonlóan korszakmeghatározó Angol Barokk Szólisták történetét. Ez a történet éppúgy diadalmenet, mint a kórus működése: koncertek világszerte, hanglemezfelvételek regimentje.
És ez még mindig nem elég. A kórus és az elsősorban a barokk és a klasszikus repertoárra szakosodott English Baroque Soloists legifjabb testvéreként újabb néhány év elteltével, 1989-ben Gardiner megalapítja A Forradalom és Romantika Zenekarát, amely működésével a 19. századi repertoárt pásztázza, hitet téve amellett, hogy korabeli hangszereken nemcsak Bachot, Händelt, Haydnt, Mozartot, de Schubertet, Schumannt, Brahmsot, Berliozt is érdemes megszólaltatni.
Gardiner sokat emlegetett nyitottságának egyik fő letéteményese hallatlanul sokszínű repertoárja, amelyben olyan zeneszerzőket is megtalálunk, mint Ravel, Kurt Weill, Lehár vagy Britten. Régizenész? Igen, de annyi minden más is! Ha nem így lenne, nem lehetett volna 1983 és 1988 között a kísérletező szellemű Opéra National de Lyon zeneigazgatója. (Néhány évvel később ez az operaház mutatta be Eötvös Péter Három nővérét.) De a gardineri nyitottság abban is megnyilvánul, hogy a karmester — ahogy Harnoncourt, Norrington és sokan mások is tették a historikus táborban — mindig szívesen fordult a modern hangszereken játszó együttesek felé: ezeket éppoly örömmel vezényelte, mint bélhúrokon hegedülő muzsikusait. Végtére is nem a hangszer teszi a régizenészt, hanem a tájékozottság, a felfedezésvágy és a szemlélet.
Így aztán pályafutása során Gardiner olyan hagyományos együttesek élén is sűrűn megfordult vendégdirigensként, mint a Berlini Filharmonikusok, a Bostoni vagy a Chicagói Szimfonikusok — és persze a Bécsi Filharmonikusok (a listát hosszan folytathatnánk). 2005 júliusában, az alig pár hónapja megnyílt Müpában is egy ilyen koncerten üdvözölhettük először: akkor a Londoni Szimfonikusok élén vezényelte felvillanyozón Beethoven műveit.
Élete vezérfonala persze Bach. Nem véletlenül készített összkiadás-igényű felvételt a zeneszerző kantátáiból, melyek megjelentetéséhez még saját lemezcéget is alapított (Soli Deo Gloria), és nem véletlenül volt 2014 és 2019 között a Lipcsei Bach Archívum elnöke. Akárcsak hajdan „a Tamás-templom karnagya”, Gardiner is tudós muzsikus — de nem „tudósan” vezényel, hanem tüzesen és játékosan: élettelien.
A fiatalabbakkal is mindig szívesen működött együtt. Ennek szép példája, hogy nyolcvan évét és közel hatvanéves pályafutását két nála jóval ifjabb művész társaságában ünnepli: Zsigmondy Dénes hajdani növendéke, a modern zene és azon belül a magyar komponisták iránt is élénken érdeklődő német hegedűs, Isabelle Faust és az utóbbi évek egyik legnagyszerűbb brácsás felfedezettje, a francia Antoine Tamestit közös muzsikálása ihletettnek ígérkezik Gardiner vezényletével Mozart egyik legtökéletesebb alkotásában, az Esz-dúr sinfonia concertantéban.
Ezt a művet két másik bécsi klasszikus kompozíció keretezi: egy Haydn- és egy Mozart-szimfónia. Hogy mi hozza közös nevezőre a 84-es számú Esz-dúr szimfóniát, a „párizsi” szimfóniák egyik gyöngyszemét és a 425-ös Köchel-jegyzékszámú C-dúr művet, mely a „Linzi” melléknevet viseli? Nem elsősorban az, hogy mindkettő keletkezéstörténete markánsan kapcsolódik egy-egy városhoz, sokkal inkább, hogy mindkettő a zeneszerzők kései stílusának előremutató jegyeit viseli, előkészítve azt a nagy lépést, amelyet majd Haydn lázadó növendéke, Beethoven tesz meg a műfaj területén. A nyolcvanéves Gardiner tehát az örök és megunhatatlan bécsi klasszikusok: Haydn és Mozart derűs életbölcsességével, ám egyszersmind újító szellemüket is megidézve tekint vissza a Müpában hosszú és gazdag pályájának eseménydús évtizedeire.
