Hosszú telek után Jazztavaszkor rendszerint hölgyek hoznak enyhülést. Ezúttal az Amerikai Egyesült Államokból érkeznek: hangszeresek és énekesek, kiugróan tehetségesek. Egyikük a nemzetközi ismertség kapuján kopogtat, másikuk már átlépte a siker és a hírnév küszöbét. Egymást követő estéken hallhatjuk őket: május 5-én Camille Thurman, május 6-án pedig Judith Hill érkezik a Müpa színpadára.
Camille Thurman
Vannak, akik kanyargós úton jutnak el a zenéléshez. Camille Thurman a középiskolában kezdett fuvolán és szaxofonon játszani, akkor derült ki, hogy abszolút hallása van. Lányként fiútársai részéről hátrányos megkülönböztetés érte, ami eltántorította az aktív zenéléstől. A főiskolán a geológus szakot választotta, az ottani big band vezetője beszélte rá a zenélés folytatására. Így történt, hogy Camille — mint bizonyára igen kevesen a világon — környezettudományi diplomával lépett zenei pályára.
New Yorkban született, és könnyen bekapcsolódott a metropolisz zenei életbe. Nem hangszeresként, hanem énekesként váltotta meg belépőjét a jazz világába. 2013-ban benevezett és harmadik helyen végzett a Newarkban rendezett Sarah Vaughan Énekversenyen, s ezzel azonnal magára vonta a figyelmet. Módszeresen haladhatott volna ezen a nyomvonalon, ám a hangszeres zenélés iránt is hasonló vonzalom munkált benne. Így aztán a „kettős csapás” módszerét választotta: hangszeresként szaxofonon és fuvolán játszik, emellett énekel, sőt, zeneszerzőként is letette a névjegyét.
Idővel több önálló lemezt készített élvonalbeli muzsikusok közreműködésével: az Origins 2013-ban, az Inside The Moment 2017-ben, a Waiting For The Sunrise 2018-ban jelent meg. Életének alakulását két találkozás befolyásolta meghatározó módon. A Smalls Klub egyik éjszakai örömzenélésén hallotta Darrell Green dobost, akinek játéka annyira megragadta, hogy az ismerkedésből rendszeres munka-, majd partnerkapcsolat alakult ki. Azóta fellépésein — így budapesti koncertjén is — férjének együttese kíséri.
A másik találkozás Wynton Marsalis trombitáshoz, az intézményként és zenekarként egyaránt kulcsszerepet betöltő Jazz at Lincoln Center művészeti vezetőjéhez fűződik, aki meghívta az együttes szaxofonkórusába. Camille 2018 és 2020 között volt a jazzhagyományok ápolására felesküdött zenekar tagja. Neki jutott a megtisztelő, ámbár a lehetetlennel felérő feladat, hogy a nagy előd, John Coltrane szólamát tolmácsolja az A Love Supreme című, nagyzenekarra hangszerelt szvitben, amit nagyszerűen teljesített.
Camille énekét hasonlították már Sarah Vaughan, Ella Fitzgerald, Betty Carter, Dianne Reeves és Dee Dee Bridgewater előadásmódjához; szaxofonjátékában Gene Ammons, Hank Mobley, Zoot Sims, Melissa Aldana, Dexter Gordon, Joe Henderson hatását vélik felfedezni, habár ennyi név ritkán fér meg egyszerre egy ember fejében. Maradjunk annyiban, hogy zenei felfogása a jazznek a hagyományokban gyökerező törzsvonalát követi némi rhythm and blues-beütéssel, öblös szaxofonhanggal, bájos énekkel, remek scat-technikával.
Judith Hill
A jazz kapuját igencsak szélesre kell tárni ahhoz, hogy az énekesnő Judith Hill nevét is megtaláljuk benne. Persze manapság, amikor elmosódnak a határok, és a műfajok, zsánerek keveredésének eddig nem tapasztalt korát éljük, fejtörést okoz egy-egy zenei arculat, irányultság meghatározása, besorolása. Különösen így van ez az Egyesült Államokban, ahol a fekete közösségek a populáris zenék világszerte ható, gazdag tárházát hozták létre. Egy fiatal tehetségnek jelentős erőfeszítésébe kerülhet, hogy — ha úgy kívánja — elkülönítse magában a különféle hatásokat. Mint a levegővétel, mára olyan természetes lett a globális tájékozódás, a műfajok kölcsönhatása, az átjárás a zenei világok, a világ zenéi között.
A japán anyától és afroamerikai apától született Judith Hill esetében nem a származása az érdekes, és nem is az, hogy háttérénekesből lett szólista. Ennél különlegesebb, mert aligha akad példa rá, hogy jó ideje muzsikus szülei kíséretével lép színpadra. Négy éve, budapesti bemutatkozása alkalmával is édesanyja, a tokiói születésű Michiko Hill játszott billentyűs hangszereken, és már akkor is édesapja, Peewee Hill basszusgitározott — így lépnek fel ezúttal is. Az állandóság annak jele lehet, hogy nincs új a nap alatt, de talán helyesebb arra következtetni, hogy a gyermek megtalálta a neki megfelelő környezetet. Mondhatni, zenéje a családban maradt.
Az idők amúgy változásokat is hoztak. Judith háttérénekesként változatlanul részt vesz mások produkcióiban, de közben alanyi jogon elismert előadó, zongorista, gitáros, zeneszerző és hangszerelő lett belőle. Ezt olyan lemezei tanúsítják, mint a Back in Time (2015), a Golden Child (2018) és a legfrissebb, a Baby, I’m Hollywood (2021). Korábbi mentorai között ott volt Elton John, Prince és Michael Jackson — hatásuk ma is elevenen él benne, de kompozícióiban, hangzásában, eszközeiben egyre hatékonyabban hasznosítja Los Angeles-i zeneszerzői diplomáját. Zenéjében a rhythm and blues, a funk, a hiphop, a gospel és a jazz elemei egyaránt megjelennek; elegyüknek természetes, érzelemdús hangja és lendületes előadásmódja ad egyéni ízeket.
