Ligeti György már életében klasszikussá vált, a halála óta eltelt bő másfél évtizedben pedig e pozíciója tovább erősödött. Már az 1970-es évektől kezdve monográfiák sora foglalkozott művészetével, pedig akkor életműve még el sem érte delelőjét. Eötvös Péter és a Concerto Budapest koncertjén május 18-án több darabja is elhangzik abból az alkotói korszakból, amely a nagy feltűnést keltő avantgárd stílus és az utolsó periódus közötti átmenetet képezi.
Vannak, akik a Melodien (1971), a Clocks and Clouds (1972/1973) és a San Francisco Polyphony (1973/1974) pompás zenekari triptichonját a megelőző korszak jellegzetes technikái, hangzásképei és esztétikája felől értelmezik, mások, mint például Jonathan W. Bernard 1999-ben (Ligeti’s Restoration of Interval and Its Significance for His Later Works), egyenesen a kései stílus nyitányaként. A Ligeti-életmű közkeletű szakaszolása szerint a kései stílus az 1980-as évek elejével indult (Kürt-trió, 1982) és a későbbiekben olyan népszerűvé vált alkotások fémjelezték, mint a zongoraetűd-sorozatok, a Zongoraverseny vagy a Hegedűverseny. E kompozíciók „egyre hosszabb árnyékot vetnek a megelőző időszak műveire”, melyek — így Jonathan W. Bernard — „eleve nem is voltak túlságosan ismertek”.
A Melodien (Melódiák) című kompozíció feltűnő eleme a hol felbukkanó, hol pedig alábukó dallamvonalak markáns jelenléte, ami a statikus hangzásmasszívumokkal operáló Ligeti-darabok (Atmosphères, Lontano) fényében éppúgy meghökkentő lehetett, mint az 1960-as évek meghatározó „kordivatjának” környezetében, miként az is, hogy a dallamelemek kirajzolódásából és elhomályosodásából plasztikusan kialakított dramaturgia könnyen követhető és átélhető, azaz: hatásos. A Clocks and Clouds esetében különösen az — talán emiatt is fogalmazott Ligeti így: ez a mű az „egyik legegyszerűbb darabom”.
A San Francisco Polyphony egyes szakaszaiban aztán Ligeti még inkább a melodikus elemekre helyezi a hangsúlyt azzal, hogy az ellenpontozással kialakított szerkezetben a dallam mindvégig érzékelhető marad. Csak utóbb vette észre, hogy az e dallamokhoz asszociált gesztusok mennyire közel állnak Gustav Mahler vagy Alban Berg bécsies világához. Mint a legtöbb Ligeti-kompozíció — függetlenül attól, hogy a zeneszerző mely korszakában keletkezett —, a Melodiennel fémjelezhető szemléletváltozás nyomán írt darabok is tökéletesen reprezentálják Ligeti kíváncsiságát és nyitottságát a világra, azt a fajta szellemi mozgékonyságot, amely egy egész életen át fűtötte kreatív energiáit. Ligetinél az intellektuális elevenség hallatlan érzékenységgel és mély szakmaisággal párosult — a Clocks and Clouds partitúrájának mintaszerű részletgazdagsága és precizitása már-már a régmúlt mesterek írásképét idézi.
A kiváló olasz Ligeti-kutató, Ingrid Pustijanac a zeneszerző halála utáni évben úgy fogalmazott, hogy alkotóművészetének alapvonása a folyamatos megújulás, anélkül, hogy „feladta volna összetéveszthetetlen stílusának elemeit”. A budapesti Zeneakadémia hagyományos és következetesen szigorú képzésének köszönhetően felvértezetten vetette magát a kor esztétikai-elméleti vitáiba, és — nem kalkulálva az elszigeteltségből adódó következményekkel — a rá jellemző lendülettel, energiával foglalt állást a kortárs zene kérdéseivel kapcsolatban.
Stílusa mindvégig megőrizte egyedi karakterét, ami a közönség érdeklődését éppúgy felkeltette, mint a fiatalabb kollégákét. Ingrid Pustijanac szerint Ligeti pályája igazolja, hogy „a múlt és a népzenei tradíciók tisztelete semmiben sem hátráltatja az új nyelvek feltalálását, éppen ellenkezőleg: korábban nem látott megoldások és egyre változatosabb megszólalások keresésére ösztönöz”, amiben természetesen nem nehéz felfigyelni a kreativitás bartóki mintázatára.
A Ligeti-műveket övező, meg-megújuló izgalom bizonyítéka az egyes darabokhoz kapcsolódó elemzések, tanulmányok valóságos televénye. Attól egészen biztosan nem kell tehát tartani, hogy ne merülnének fel újabb és újabb analitikus szempontok. A közel hatvan évvel ezelőtt, 1965-ben bemutatott Requiem látomásos stílusáról, szófestő bravúrjairól, szívet szorongató sűrűségéről is sokan írtak már. Robin Holloway 2004-ben olyan „apokaliptikus remekműnek” nevezte, melynek fegyelmezettsége és komolysága valóban elsöprő erővel képes megszólítani a zenehallgatót.
Jennifer Iverson (2014) úgy találta, hogy a Requiem Kyrie-tételében Ligeti a rá leginkább ható két 20. századi mester, Anton Webern és Bartók Béla nyelvezetét kapcsolta össze, a darab „bizonyos értelemben a két személyiség dicsőítése is lehet”, ugyanakkor fordulópont is, hiszen itt Ligeti egyszerre használja és búcsúztatja el azokat a kompozíciós technikákat, melyeket a két szerző intenzív tanulmányozása révén sajátított el.
Érdemes azonban megfogadni Ingrid Pustijanac 2013-ban megjelent monográfiájának (György Ligeti: il maestro dello spazio immaginario — Ligeti György: a képzeletbeli tér mestere) bölcs intelmét: „minden adat és információ, az analitikus és esztétikai megfontolások sokasága csak halvány tükörképe a zene közvetlen élményének, annál pontosabban semmi sem tájékoztathat a szerzőről és koráról”.
